Lucía egész délelőttöt azzal töltötte, hogy megpróbálta féken tartani a keze remegését. Könyörögni is mert volna nekik, hogy higgyenek neki. Ehelyett inkább azt mutatta meg, ami ellenőrizhető volt.

– 14:00-től 17:00-ig próbálunk. Ott van a tanár, a felesége, 40 gyerek és számos alkalmazott. Van jelenléti listánk. Előzetes értesítés nélkül jöhet, Felség.

Carlota pénteken érkezett egy diszkrét autóval. Egy társával lépett be, és a kápolna hátsó részében ült le.

Látta, ahogy Lucia felveszi a ritmust egy túl korán érkező gyerek számára. Látta, ahogy a tanár megáll, hogy elmagyarázzon egy mondatot, Rosa pedig egy gombot varr az ablak mellett.

Amikor az egész darabot elénekelték, mozdulatlan maradt.

Egy kislány felismerte, amikor megfordult. A próbát ideges üdvözlések és sietősen elrendezett egyenruhák közepette félbeszakították.

Carlota odalépett az orgonához, és kezet rázott Rafael-lel. Aztán megkérte őket, hogy folytassák.

– Azért jöttem, hogy meghallgassam őket. Nem akarom lemaradni a végéről.

A gyerekek visszatértek a helyükre. Lucia felemelte a kezét, és ezúttal félelem nélkül vezetett.

A császári udvar a levél visszavonását követelte. A szerkesztő átadta az eredeti levelet, hogy tisztázza az információ forrását. Bár aláírás nélküli volt, feladócíme Erzsébethez köthető volt, és összehasonlítható volt a tőle kapott más levelekkel.

Az újság elismerte, hogy egy ellenőrizetlen vádat tett közzé. Mauricioról kiderült, hogy ő használta fel a szeretőjéről szóló pletykát a felesége ellen.

San Lucasban Rafael beküldte a javítást a jelenléti ívekre. Lucía a következő próbára azzal a várakozással érkezett, hogy kérdéseket fog találni, de a gyerekek már sorban álltak. Pilar megmutatta neki egy részletet, amit egyedül gyakorolt, Tomás pedig megkérte, hogy kezdhesse elölről. Lucía a kottatartóra tette a papírokat. A vád még mindig fájt, de volt még mit tennie.

Amikor szembeszállt Isabellel, a nő nem volt hajlandó egyedül vállalni az egész terhet.

– Azt akartad, hogy felálljon a színházban. Élvezted nézni, ahogy engedelmeskedik. Ne tettesd most, hogy én voltam az egyetlen kegyetlen.

Mauricio nem talált választ. Véget vetett a kapcsolatnak, de továbbra is fizette az általa jóváhagyott számlákat anélkül, hogy átnézte volna azokat. Isabel több ékszer eladása után elhagyta a fővárost.

A pozíciójában okozott kár nem tűnt el Luciával együtt. Mauricio vágyott az udvari kitüntetésre, és megértette, hogy Lucia segíthet neki ismét a császár kegyeibe kerülni.

Fehér rózsákkal látogatta meg.

A refrén egy részét javítgatta, miközben a nő rajtakapta. Úgy tűnt, nem számít rá.

– Tévedtem – mondta. – Azt akarom, hogy visszajöjj. Játssz, amennyit csak akarsz. Nem fogok kifogást emelni a hospice-látogatásaid ellen.

Lucia letette a ceruzát.

– Ennek nem a te engedélyedtől kellene függenie.

Szünetet tartott, és hangnemet váltott.

– Talán szólhatnál a császárnőnek, hogy javultak a dolgok közöttünk.

Lucia a virágokra nézett, majd az arcára.

– Az éremért jöttél.

Mauricio elnézett.

– Neked is.

–Amikor nem volt szükséged a segítségemre, elégetted a munkámat. Most meg azt akarod, hogy visszaüljek egy székre, hogy kiszolgálhassalak.

Visszaadta neki a rózsákat.

– Nem jövök vissza. Hallgathatod a zenémet a koncerten, ha úgy döntesz, hogy eljössz.

A vacsorát májusban tartották. A terem tele volt diplomatákkal, földbirtokosokkal és udvari családokkal. Maurice meg volt győződve arról, hogy minden udvariasságot továbbra is a megbocsátás jelének tud értelmezni.

Egy segédje az első sorban lévő székhez vezette, a császárnénak fenntartott hely mellé.

Elégedetten leült. Többen is ránéztek.

Amikor Carlota belépett, megállt előtte.

– Valcárcel úr, átveszi a felesége helyét.

Mauricio mozdulatlan maradt.

– A mai zeneszerző mellettem fog ülni – folytatta Carlota – Hálás lennék, ha átadnád neki a helyed.

Az asszisztens egy szabad székre mutatott a terem hátuljában. Mauricio felállt, és ugyanazokkal a tekintetekkel körbejárta a termet, amelyeket a színházteremben szeretett volna magára vonni.

Lucía röviddel ezután lépett be, levendularuhában. Amikor meglátta, eszébe jutott az aznap este adott parancs.

Carlota kapta meg. A neve minden műsorszámra rá volt nyomtatva: „Zene: Lucía Robles de Valcárcel.”

Mielőtt énekelni kezdett volna, a kis Tomás megkérdezte, hogy hallja-e őt az apja, aki messze halt meg otthonuktól.

Lucia letérdelt, hogy egy szinten legyen vele.

– Énekeljünk rá gondolva. Várjuk meg a tanár jelét, ahogy próbáltuk.

Tomás bólintott. Lucía érezte, hogy a kezei abbahagyják a remegést.

A hangok betöltötték a termet. A hiányról, a gondoskodásról és a gyermek otthonhoz való jogáról énekeltek. Az utolsó dallam az volt, amelyet Lucía írt Matías emlékére.

Amikor véget ért, csend lett. Aztán jött a taps.

A gyerekek a tanárra néztek, bizonytalanul, hogy mosolyoghatnak-e. Rafael intett nekik, és néhányan tiszta megkönnyebbüléstől nevetni kezdtek.

Lucía lépett a színpadra, hogy átvegye a díjat. A közönség most először tapsolt meg egy művet, tudván, hogy az az övé.

Mauricio addig tartotta a programot, amíg az össze nem gyűrődött. A remélt díjat egy jótevő kapta, aki iskolákat és kórházakat támogatott. Vacsora előtt távozott.

Lucía a hospice közelében maradt, és új feladatokat vállalt. Független tanácsadás segítségével beleegyezett, hogy külön éljen a férjétől. Visszanyerte műszereit, papírjait és a munkára szánt idejét.

Egy évvel később a színház bemutatta az egyik hárfa- és vonós szvitjét. Juana is a közönség soraiban volt. Ahogy az idősebb gyerekek is, akik segítettek lemásolni a szólamokat.