Egy távoli vidékről származó férfihoz ment feleségül, de a férfi titkolt valamit.
–A tartozás rendezve. Ma házasodsz. Pakold össze a holmidat.
Rosario Aguilar elejtette a kukoricát, amit a csirkéknek vitt. Tizenkilenc éves volt, és még soha nem látta a kapunál várakozó férfit. Az apja, Don Roque, ugyanazzal a hangnemben beszélt az esküvőről, mint amikor tehenet adott el.
1953 márciusa volt, Michoacán Tierra Caliente régiójának egyik városkájában. Az aszály teljesen leégette a kukoricatáblákat, a hitelek halmozódtak, és Beatriz, Rosario édesanyjának halála óta senki sem kérdezte meg tőle, mit akar.
A házban kandallóból felszálló hamu és üres zsákok szaga terjengett. A naptár, amit Beatriz még a falra akasztott, mielőtt megbetegedett, még mindig ott volt. Rosario nem lapozott: még mindig ott volt anyja üzenete egy vasárnapi nap mellett. Arra gondolt, hogy magával viszi, de félt, hogy az apja szeszélyesnek nevezi. Csak akkor érintette meg a szélét, amikor elment mellette.
Az idegen leszállt egy kocsiról. Magas volt, széles vállú, és kalapja árnyékolta a szemét. Andrés Villalobosnak hívták; 42 éves volt, és egy félreeső tanya tulajdonosa. Rosario tudott róla, hogy csendes ember hírében áll. Azt is hallotta, hogy már nagyon régóta egyedül él.
– Ne hozz zavarba – tette hozzá Roque.
Rosario felment az emeletre a szobájába. Bepakolt két ruhát, anyja rózsafüzérét, egy fényképet és a rongybabát, amit még mindig megtartott. Miközben összehajtogatta a ruhákat, rájött, hogy annyira remeg a keze, hogy nem tudja becsukni a bőröndöt.
Arra gondolt, hogy kiszökik a teraszajtón. Nem volt pénze, és sehová sem mehetett. Lentről hallotta, hogy az idegen megkérdezi, készen áll-e, és mély hangját fenyegetésnek vélte.
Az anyakönyvi hivatalban alig tudott válaszolni. Andrés ránézett, amikor megkérdezték, hogy hozzámenne-e feleségül. Egy pillanatig a tekintetét fürkészte, majd igent mondott, mert az apja mögötte állt, és mert megtanult engedelmeskedni, ahelyett, hogy egyedül döntene.
Nem volt zene, és nem voltak virágok sem. Roque elbúcsúzott, megveregetve Andrés vállát. Nem ölelte meg a lányát.
A tanyára vezető út szinte egész nap tartott. Rosario a térdén tartotta a bőröndöt. Andrés nem próbálta erőltetni a beszélgetést. Délben megállította a kocsit egy fa alatt, és sajtot, tortillát és vizet kínált neki.
– Még van idő. Egyél valamit.
Köszönet nélkül elfogadta. Éhes volt, de fájt neki, hogy ételt kapott attól a férfitól, akiről azt hitte, hogy megvette.
Andrés leült egy kicsit távolabb, és az utat bámulta. Rosario kegyetlenséget keresett a gesztusaiban. Nem találta, és ez inkább nyugtalanságot, mint megkönnyebbülést okozott neki.
Alkonyatkor jelent meg a tanya. Egy vályogház, egy széles folyosó, szarvasmarhák a karámban és egy öreg mangófa az udvaron. Egy kutya jött ki, hogy üdvözölje őket. Doña Jacinta, egy fehér hajú, tiszta kötényes nő várt az ajtóban.
– Gyere be, lányom. Biztosan kimerült vagy.
Andrés egy nagy ablakos szobába vitte a bőröndöt. A komódon vadvirágok és egy kancsó víz sorakozott.
–Ez a szoba a tiéd. Én a ház másik oldalán alszom.
Rosario értetlenül nézett rá.
– A tiéd? Az enyém?
– Belülről bezárhatod az ajtót. Ha bármire szükséged van, hívd Jacintát.
Kiment, és résnyire nyitva hagyta az ajtót.
Rosario megvárta, amíg a léptei elhalkulnak. Aztán bereteszelte az ajtót. Azon az éjszakán a párnájába zokogva, kimerülten attól, hogy mindent elképzeljen, ami történhet. Nem tudta, mitévő legyen az első éjszakával, amikor senki sem követel tőle semmit.
Másnap reggel friss vizet talált az ablaknál. Doña Jacinta reggelit kínált neki anélkül, hogy a házasságról kérdezett volna.
– Edd meg, amíg meleg. Minden más várhat.
Andrés korán kiment megnézni a jószágokat. Visszatérve még a folyosóról kiáltott, mielőtt Rosario szobájához lépett volna. Rosario kezdte észrevenni ezeket az óvintézkedéseket: soha nem lépett be engedély nélkül, soha nem érintette meg a karját, hogy elinduljon, és soha nem kérdezte meg, miért csukta be az ajtót.
Napokig úgy ült az asztalnál, mintha vizsgán lenne. Arra számított, hogy megdorgálják, ha túl sokat tölt, ha kilötyögteti a vizet, vagy ha túl keveset beszél.
Egyik reggel összetört egy tányért. Mozdulatlanul állt, a darabok a lábánál.
Andrés otthagyta a csészéjét.
– Ne mozdulj! Megvághatod magad!
A seprű miatt volt. Rosario elkezdett mentegetőzni.
– Apám szerint szórakozott vagyok. Dolgozással meg tudom fizetni.
Felnézett.
–Ez egy étel, Rosario.
Kiment az udvarra, mielőtt sírni látták volna. Az utazás könnyebb volt elviselni, mint ez a válasz.
Vasárnap kérte, hogy elmehessen a szomszédos faluban lévő kápolnába. Andrés előkészített egy kancát, ellenőrizte a nyerget, és elmagyarázta, hogyan kell átkelni a patakon. Doña Jacinta egy másik lovon kísérte el.
Néhány nő tudni akarta, milyen érzés azzal a férfival élni. Az egyikük arra utalt, hogy a hallgatása rossz szokásokat takar.
Rosario nem tudta, hogyan védje meg, és nem is akart bekapcsolódni a vitába. Visszaérve Andrés kezeire gondolt, ahogy a kengyelt ellenőrzi, hogy nem lazul-e meg.
Néhány nappal később korán felébredt, és látta, hogy a férfi óvatosan egy kancsó vizet helyez az ablaka mellé, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel. Nem ment be. Amikor észrevette, hogy a nő figyeli, zavartan levette a kalapját.
– A teraszon gyorsan felmelegszik a víz.
