Rosario bólintott. Most először szeretett volna valami kedveset mondani, de a férfi már a karám felé tartott.

Elkezdett művelni egy földdarabot a konyha mögött. Koriandert, hagymát és paradicsomot ültetett. Az első napon talált egy kapát és egy kalapot egy sziklán. Doña Jacinta azt mondta, Andrés ott hagyta őket.

– Régen veteményeskertje volt – jegyezte meg az idős asszony. – Évek óta nem gondozza.

Jacinta megmutatta neki, hol tárolja a magokat, és hogyan védje meg a palántákat a tűző naptól. Rosario azt javasolta, hogy helyezzenek át egy virágágyást. A szokásos elutasításra számított, de az idős asszony odahívta Andrést, hogy kérjen néhány deszkát. A férfi otthagyta őket a kerítés mellett, és megkérdezte, mekkora méretűre van szüksége. Délután Rosario lerajzolta a kis kertet, amit létre akart hozni.

-Mi történt?

Jácinta lesütötte a tekintetét.

– Ezt neki magának kell majd megmondania.

Ez a tartózkodás csak táplálta Rosario félelmét. Talán volt egy felesége, aki elhagyta. Talán arra várt, hogy hibázzon, mielőtt felfedné valódi kilétét.

Megpróbált írni az apjának, de az első sor után széttépte a levelet. Nem akarta elmondani neki, hogy külön aludtak. Attól félt, hogy ezt is szégyellni fogja.

Andrés látta, ahogy összeszedi a darabokat.

– Péntekenként jön egy öszvérhajcsár postával. Ha valamit küldeni szeretnél, odaadhatod Jacintának.

– Nem akarod tudni, hogy kinek szól?

– Bárkinek, akit választasz.

Rosario ismét tollat ​​fogott. Írt anyja egyik nagynénjének, aki Apatzingánban lakott. Azt mondta neki, hogy jól van, és megkérte, hogy válaszoljon. Tudnia kellett, hogy a tanyán kívül még mindig van valaki, aki emlékszik a nevére.

Az éjszakák kezdtek megváltozni. Vacsora után Andrés a folyosón maradt, övet javított vagy szerszámokat tisztított. Rosario egy nap a közelben ült. A veteményeskertről beszélgettek. Aztán Beatrizről.

„Anyukám mindig énekelt, amikor tortillát készített” – mondta. „Néha szándékosan hamisan énekelt, hogy megnevettessen.”

Andrés néhány másodpercre abbahagyta a munkát.

– Biztosan vidám volt.

– Az volt. Végül már aligha volt az.

Nem tett fel több kérdést. Rosario hálás volt, hogy nem próbálta meg egyetlen mondattal enyhíteni a szomorúságát.

Egyik délután a lány meglepte azzal, hogy rámosolygott az első zöld paradicsomokra. Andrés úgy tett, mintha egy kerítést ellenőrizne, amikor meglátta a lányt közeledni.

– Még nem lehet megenni őket – mondta Rosario.

– Tudom.

– Nagyon érdeklődőnek tűnt.

– Már régóta reméltem, hogy valami jóra fordul azon a földdarabon.

A nő nevetett. Andrés úgy nézett rá, mintha a hang váratlanul érte volna.

Aztán megtanította Rosarionak megkülönböztetni a szarvasmarha-márkákat és nyomon követni a takarmányköltségeket. Rosario lassan írt, attól tartva, hogy hibázik. Amikor hibás összeget talált, Andrés ellenőrizte, és megköszönte a javítást. A jegyzetfüzetet a szobájában tartotta. Soha nem volt olyan jegyzetfüzete, amelynek az első oldalán a neve, a következő oldalakon pedig a saját dolgai szerepeltek volna.

A félelem kezdett alábbhagyni, de a kérdés továbbra is fennállt: miért fizetett az a férfi azért, hogy egy ismeretlen lányt vegyen feleségül?

Egyik éjjel fényt látott egy szobában, ami mindig zárva volt. Andrés egy dobozt tartott az asztalon. Mielőtt levenné a fedelét, Rosario megpillantott egy kis cipőt és egy hímzett zsebkendőt.

Becsukta a dobozt. A lány hátrébb lépett, betolakodónak érezte magát.

Másnap Jacinta a mangófa ​​alatt ülve találta, reggeli nélkül. Rosario olyan bizalmasan hallotta beszélni hozzá, mint aki évek óta ápol egy gyászoló embert.

Vacsora utánig várt a kérdés feltevésével.

– Andrés, miért akartál feleségül venni?

A kalapját az asztalon hagyta.

– El kellett volna magyaráznom neki, mielőtt idehoztam.

Rosario megszorította az ujjait a szoknyáján.

– Ismerted az apámat?

– Ismertem az anyját.

Felnézett.

Andrésnek eltartott egy ideig, mire folytatta.

– Több mint 20 évvel ezelőtt elvesztettem a feleségemet és a fiamat. Egy betegség néhány napon belül elvitte őket egymástól. A fiam éppen akkor tanult járni.

A szobára pillantott, ahol a dobozt tartotta.

– Eladtam azt a keveset, amim volt. Átutaztam a faluján munkát keresve. Az anyja éhesen talált, és leültetett a konyhájába. Nem kérdezte meg, mit adhatok neki. Enni adott, és úgy beszélt velem, mintha még mindig ember lennék.

Rosario tudomásul vette a gesztust. Beatriz is ezt tette az utazókkal, annak ellenére, hogy Roque dühös lett a tortillák kidobása miatt.

„Aztán meg tudtam építeni ezt a ranchot” – folytatta Andrés. „Valahányszor arra jártam, odamentem és köszöntem neki. Legutóbb már beteg volt. Hívatott.”

A hangja halkabbá vált.

–Tudtam, mivel tartozott apád. És tudtam, hogy Baltasar Reyes ki akarta használni ezt az adósságot, hogy neked szerezze meg.

Rosario régi hidegséget érzett. Emlékezett a felbérelt látogatásaira, arra, ahogyan ránézett, a beszélgetésekre, amelyek elhallgattak, amikor belépett.

–Anyám azt mondta, maradjak bent, amikor átjött.

Andrés bólintott.

– Azt kérte, hogy ne bízzam az ő gondjaira. Hogy ha férjhez megy, olyanhoz menjen, aki tiszteli őt. Megígértem neki, hogy segítek neki.

– Aztán kifizette a tartozást.

– Igen. És beszéltem az apjával a házasságról. Azt hittem, így távol tarthatom Baltasartól. De ez nem volt elég ahhoz, hogy elhárítsa a veszélyt, és helyetted eldöntse, mi következik.

Rosario felállt. A folyosó széléhez lépett, és ott állt, próbálva felfogni a hallottakat.