Egy kegyetlen titkot képzelt el. Ígéretet kapott anyjától, mégis fájt neki, hogy ő volt az utolsó, aki megtudta a saját életét.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Nem tudtam, hogyan. Azt mondogattam magamnak, hogy itt biztonságban leszek. Minden egyes nappal egyre nehezebb volt beszélni. Gyávaság volt részemről.

Rosario felé fordult.

– Egész úton azt hittem, hogy megvetted nekem.

Andrés lehajtotta a fejét.

– Most már tudom. Sajnálom.

Nem kérte tőle a megértést, és az adósságot sem használta kifogásként. Elővette a fizetési bizonylatot egy fiókból, és az asztalra tette.

„Nem tartozik nekem semmivel. Maradhat, elmehet a nagynénjéhez, vagy kereshet másik életet. Segítek neki az utazásban.”

Rosario a papírra pillantott.

– Mi van, ha tényleg el akarok menni?

– Majd én készítem fel a lovát.

Azon az estén nem jött válasz. Rosario visszament a szobájába a nyugtával, és becsukta az ajtót. Sírt Beatrizért, mások döntéseiért, és azért a férfiért, aki anélkül adott neki kiutat, hogy bármit is kért volna cserébe.

Andrés nem azért hívta fel, hogy megtudja, mit döntött.

A következő napokban is ugyanígy bánt vele. Előkészítette a vizet, érdeklődött a veteményeskert felől, és otthagyta az asztalon nagynénje frissen érkezett levelét. Az asszony felajánlott neki egy szobát, amíg a nagynénje azon gondolkodik, mitévő legyen.

Rosario többször is elolvasta a meghívót. Az, hogy egy másik helyen élt, mindennek súlya megváltozott. Ehetett abban a konyhában anélkül, hogy egy tányér babot kellett volna ennie, ami azt jelentette, hogy fel kellett adnia az utazását.

Ő volt az, aki visszament, hogy megkeresse a folyosón.

„Maradni akarok, Andrés. De ezt világosan meg kell értened. Nem azért teszem, hogy betartsam anyám ígéretét, és nem is azért, hogy megköszönjem neki a pénzt.”

Mozdulatlan maradt.

–Félelem nélkül szeretném megismerni. És azt akarom, hogy ő is megismerjen engem. Nem tudom, mennyi ideig fog tartani.

Andrés a kezét nyújtotta neki.

– Van időnk.

Rosario a kezét arra az érdes tenyerére helyezte. Együtt maradtak, amíg Jacinta ki nem jött, hogy emlékeztesse őket, hogy másnap korán kell kelniük.

A béke nem tartott sokáig. Baltasar üzenetet küldött egy férfinak: a kapott pénz nem törölte el a Roque által a lányával kötött megállapodást.

Rosario a konyhában volt, amikor meghallotta a nevét. Mielőtt Andrés válaszolhatott volna, elment.

– Soha nem kötöttem ilyen megállapodást.

A küldönc megpróbált jogokról beszélni. Andrés letette az átvételi elismervényt az asztalra, és megkérte, hogy ismételje meg Jacinta előtt, honnan származik, és mit követel.

A férfi kételkedni kezdett.

– Mondd meg Baltasarnak, hogy a feleségem nem szerepel semmilyen számlán – tette hozzá Andrés. – Ha úgy gondolja, hogy követelése van, akkor azt el kell magyaráznia a hatóságoknak.

Rosario addig néztem a látogatót, amíg az el nem ment.

Megtartották az üzenetet, és útmutatást kértek a faluban. Baltasar soha nem tért vissza érte. A nyugtát a tanya papírjaival együtt őrizték, távol a pletykáktól és a fenyegetésektől.

Roque hetekkel később érkezett meg. Rosario a folyosón üdvözölte. Az apja megkérdezte, hogy Andrés megtartotta-e a szavát.

– Arról szeretnék beszélni, amit tettél – felelte.

Roque zavartan körülnézett.

– Mindent elveszítettünk.

– És úgy döntöttél, hogy előbb elveszítesz engem.

Kinyitotta a száját, de Rosario még nem fejezte be.

– Anya keresett valakit, aki segít nekem. Nem kérdeztél tőlem semmit. Azt kérted, hogy ne hozzak szégyenbe, amikor alig tudtam becsukni a bőröndömet, annyira féltem.

Roque lassan leült. Egy ideig csak a szél susogását lehetett hallani a mangófában.

– Azt hittem, itt jobb lesz neked.

–Jobban élek, mert Andrés tisztel engem. De nem tudhattad, hogy ez megtörténik-e.

Az apja lesütötte a tekintetét. Búcsúzás közben olyan kínosan kért bocsánatot, amilyet Rosario még soha nem látott. A nő beleegyezett, hogy meghallgatja, anélkül, hogy megígérte volna, hogy minden rendben lesz.

A látogatás után kiment a karámba. Andrés egy nyerget ellenőrzött.

„Nekem szólt?” – kérdezte.

– Az lehet.

Rosario megsimogatta a kanca nyakát.

– Nem akarok ma elmenni. Sétálni akarok egyet.

Andrés előkészített egy másik lovat. Együtt keltek át a patakon, és amikor az árnyék elérte a gyümölcsöst, visszatértek.

Ahogy teltek a hónapok, egyfajta választott bensőségesség alakult ki közöttük. Megosztották egymással Beatriz és Andrés első családjának emlékeit. Rosario úgy tudott a kis cipőre nézni, hogy nem érezte úgy, mintha a halottakkal versenyezne. Megtanulta meghallgatni a terveit anélkül, hogy megmondaná neki, hogyan kell végrehajtania azokat.

Egyik este Rosario elmesélte neki, hogy gyerekkorában virágokat szeretett volna eladni a piacon. Andrés megkérdezte, melyikeket szeretne elültetni, mire Rosario elkezdte a színeket leírni, anélkül, hogy észrevette volna, milyen régóta beszélt már. Amikor befejezte, mosolyogva látta, hogy Andrés megszólal.

– Miért nézel így rám?

– Szeretem hallgatni, amikor arról beszél, amire vágyik.

Rosario odalépett hozzá, és megérintette az arcát.

– Most én is meg akarom csókolni.

Andrés hagyta, hogy közelebb kerüljön. Egy rövid csók volt. Aztán Rosario a homlokához támasztotta a homlokát, és ott is maradt, nem sietve elbújni.

Egy vasárnap egyszerű szertartást tartottak a kápolnában. Ezúttal Rosario kiválasztotta a ruháját, meghívta a nagynénjét, és belépett anélkül, hogy bárki is lökdöste volna vagy parancsolta volna neki.