– Anyámra, aki ezt a házat vezette – mondta a herceg, poharát egy pohárköszöntőre emelve; felesége letett negyvenhét kulcsot, és távozott.
– Az anyámnak, az asszonynak, aki tartja ezt a házat.
Sebastián Montiel felemelte a poharát. A Santa Lucía hacienda 30 vendége utánozta őt. Jobbján Doña Amparo finom mosollyal hajtotta meg a fejét, hozzászokva a tisztelgésekhez.
Az asztal másik végén Esperanza is pohárköszöntőt mondott.
36 éves volt, 14 éve volt házas, és aznap reggel 5-kor kelt. Ellenőrizte a konyhai számlákat, elkísérte az orvost egy beteg alkalmazott szobájához, rendezett egy vitát két szolga között, és előkészítette a vendégszobákat. Mielőtt felöltözött volna, az utolsó virágokat is ugyanarra az asztalra helyezte.
Minden készen állt. Senki sem tudta, mennyibe került a megvalósítása.
– Nem tudom, mit csinálnánk nélküled, anya – tette hozzá Sebastián, és megcsókolta Amparo arcát.
– Az ember azt teszi, amit kell, fiam.
Esperanza letette a poharát az asztalterítőre. Beszélgetett a mellette álló pappal, vacsora után kávét szolgált fel, és megbizonyosodott róla, hogy mindenkinek van lámpája, hogy eligazodjon a szobájába.
Hajnali 1 órakor visszatért az üres ebédlőbe. Leoldotta derekáról a nehéz ezüstgyűrűt, amelyet az esküvője óta viselt: 47 kulcs ajtókhoz, szekrényekhez, raktárakhoz és pincékhez.
A férje helyén hagyta. Mellé egy cetlit is tett.
„Ha az édesanyád tartja fenn ezt a házat, szüksége lesz ezekre a kulcsokra.”
Hajnalban egy bőrönddel távozott.
Mielőtt elment, bement a gyerekszobába. Emilia aludt, egy babát szorongatva; Diego nyitva hagyott egy könyvet az ágytakarón. Esperanza becsukta, és felírta, hol találhatják meg. Nem állt szándékában elhagyni őket. Csak át akart lépni egy küszöböt anélkül, hogy a túloldalon cipelné mindazt, amit el kellett intéznie.
1888 októbere volt. Santa Lucía Pueblától északra termőföldek és dombok között húzódott. Sebastián vállalkozásokat vezetett, gyűléseken vett részt a fővárosban, és részt vett egy bizottság munkájában, amelynek célja a régió útjainak javítása volt. Meggyőződéssel tért vissza, hogy a hacienda képes önmagát működtetni.
Esperanzát választotta, amikor a lány 22 éves volt, egy tanárnő lánya. Kis hozománynal érkezett, és egy gyönyörű, de eladósodott házra lelt, ahol túl sok volt a rend és nem volt elég szervezett.
Amparo nem engedte, hogy bárki megkérdőjelezze a döntéseit. Esperanza megtanulta, hogyan korrigálja azokat anélkül, hogy a férje előtt vitatkozna. Módosította a beszerzéseket, intézkedett a kifizetésekről, és gondoskodott arról, hogy az alkalmazottaknak egyértelmű szerepeik legyenek. Emellett megszervezte a falusi iskolát, és gondoskodott a hacienda földjein élő családok szükségleteiről.
Az évek során megérkezett Diego és Emilia. Esperanza listák, orvosi vizsgálatok és elszámolások közepette nevelte fel gyermekeit. Amparo hímzett, látogatókat fogadott, és továbbra is elfogadta Sebastián köszönetét.
Azon az éjszakán Esperanza rájött, hogy már nem bírja kivárni, míg valaki észreveszi azt, amire ő sosem nézett.
Sebastian reggeli közben találta meg a kulcsokat. Elolvasta az üzenetet, és zavartan elmosolyodott.
– Hová tűnt a feleségem, Anselmo?
A komornyik mozdulatlan maradt.
– Az iskola melletti kis házhoz, uram. 6-kor indult.
– Az, amelyikben két hálószoba van?
– Ez az egy.
Amparo dél körül jött le. Amikor megtudta, felsóhajtott.
– Kimerült. Hadd pihenjen, és majd túlteszi magát rajta. Addig én mindent elintézem.
Felvette a kulcsokat, és a ruhájára tűzte őket.
Ebéd előtt rájött, hogy nem tudja, melyik ajtó nyílik a kamrába. A szakácsnő elkérte az étlapot, és azt a választ kapta, hogy készítse el a szokásosat. Nem volt szokásos étlap: Esperanza a kellékek, az évszak és a vendégek alapján választott.
Délután három szobából hiányzott a tiszta lepedő. Senki sem találta a pince kulcsát. Az egyik beszállító a fizetés beszedésének engedélyére várt, egy másik pedig azt szerette volna tudni, hogy mennyi lisztet kell szállítania.
Amparo megkérte őket, hogy ne zaklassák többé a részletekkel.
Későre jött a vacsora. Sebastian a felesége üres székére nézett, és biztosította, hogy ez csak átmeneti megoldás lesz.
Másnap reggel egy levelet kapott, ami megváltoztatta az arckifejezését. A kormányzó megerősítette a hétnapos látogatást, amelyre tisztviselők, vendégek és egy nagy csoport alkalmazottja érkezik. Tartózkodása végén fogadást is tartanak.
Sebastian mindenkinek szállást ígért. A szobákra, az istállókra, az étkezésekre és a csarnokra gondolt, amely az előző tél óta zárva volt.
– Anya, fel kell készülnünk a látogatásra.
– Már írtam Rebeccának. Majd jön, hogy segítsen nekünk.
Rebeca Solís a keresztlánya volt, 24 éves, és már több szezonban is azt hallotta, hogy sokkal alkalmasabb feleség lett volna Sebastián számára. Amparo leültette maga mellé, és dicsérte az eleganciáját, míg Esperanza az asztal túlsó végéről eldöntötte, mikor szedje le a tányérokat.
Rebecca négy bőrönddel és egy szobalánnyal érkezett. Virágokat választott, kritizálta a függönyöket, és azt javasolta, hogy cseréljék ki a mosogatást. Azt sem tudta, hol vannak a kulcsok, amikre szüksége van.
A negyedik napon Sebastian lement a faluba, hogy beszéljen a kovácsmesterrel. Sort talált az iskola előtt.
Ott volt a konyhai kisegítő, egy tanár, két gazda és Anselmo egy listával. Esperanza, kék ruhában, feltűrt ujjal, mindegyikükkel foglalkozott.
Elmagyarázta, honnan rendelték a palákat, megkérte az ácsot, hogy ellenőrizze egy család tetejét, és adott a szakácsnak egy étlapot a következő napokra. Úgy döntött, elhagyja a házat, nem hagyja cserben azokat, akik tőle függenek, és elintézi a befejezetlen ügyeket.
