Sebastian visszatért Santa Luciába, és hintókat talált az udvaron, egymásra halmozott bőröndöket és az alkalmazottakat, akik ellentmondásos parancsokat kaptak.

Rebecca a kormányzónak fenntartott szobát jelölte ki az orvosnak. A kíséret kutyái ugattak egy vendég által elfoglalt szobában. A francia szakács panaszkodott az élelmiszerhiányra, amit senki sem talált.

A kormányzó Sebastiant kereste.

– Annyit hallottam a feleséged vendégszeretetéről. Hol van?

Sebastian az anyjára nézett, aki mozdulatlanul állt a lépcsőn.

– Igazad van, hogy kérdezel róla. Túl sokáig vártam ezzel.

Átázva tért vissza a kis házba.

„Segítségre van szükségem” – mondta. „És ezúttal anélkül szeretném kérni, hogy úgy tennék, mintha minden megoldódna magától. Ha úgy döntesz, hogy eljössz, mondd meg, mit kell tennem. A személyzet olyan utasításokat próbál betartani, amelyeket senki sem ért.”

Esperanza Anselmóra, a szakácsra gondolt, és a lányokra, akiket mások hibáiért fognak szemrehányások értek.

– Megyek és megszervezem a látogatást – felelte. – Aztán majd folytatjuk a magunkról való beszélgetést.

Sebastian elfogadta anélkül, hogy ezt visszatérési ígéretként értelmezte volna.

Esperanza 10 óra körül lépett be a haciendába. Kinyújtotta a kezét, és Amparo átadta neki a 47 kulcsot.

Kijelölte a szobákat, minden látogatócsoportnak kijelölt valakit, és megkérte Sebastiant, hogy felügyelje a csomagok szállítását. Előkészített egy csendes helyet a kutyáknak, és felvitte az orvost a nyugati szárnyba.

A konyhában franciául beszélgetett a szakácsnővel, köszönhetően apja leckéinek és a még mindig őrzött könyveinek. Megmutatta neki, hol a jég, ellenőrizte az ellátmányt, és megegyeztek egy vacsorában, amit a rendelkezésre álló alapanyagokból elkészíthetnek.

Amikor friss tejszínt kért, Sebastian személyesen ment érte.

Éjfélre a vendégek már helyet foglaltak, és megterítettek. A kormányzó kért még egy adag ételt az egyikből.

A következő napokban Esperanza megszervezte a dolgokat, de a feladatokat is átruházta. Sebastián részt vett a konyhai megbeszéléseken, áttekintette a kifizetéseket, és megtudta, mely problémákat tudja kezelni anélkül, hogy mindent neki küldene.

A záró fogadáson 200 ember vett részt. Esperanza sötétkék ruhát viselt, és kulcsait a derekán vitte. A vacsora végén a kormányzó felemelte a poharát.

– Ritkán kaptam még ennyi törődést. Kinek fejezzem ki a hálámat?

Amparo elmosolyodott, mielőtt a fia válaszolt.

– Az ember azt teszi, amit kell, uram.

Sebastian felállt.

– Ezt a feleségemnek köszönheti. És az irányítása alatt dolgozó alkalmazottaknak.

A szoba elcsendesedett.

– Esperanza 14 éve vezeti ezt a házat. Ő nevelte fel a gyerekeinket, ő ellenőrizte a számlákat, és ő segítette a családokat ezen a földön. 22 házat újított fel az árvíz után, miközben én anélkül fogadtam el a jelentéseket, hogy megkérdeztem volna, ki végzi a munkát.

A feleségére nézett.

–Néhány nappal ezelőtt úgy koccintottam valaki másra, mintha semmi sem tartozna hozzá. Nem tudom kitörölni azt az estét. Beismerhetem mindenkinek, hogy tévedtem.

Felemelte a poharát.

– Esperanzáért. A munkájáért és mindenért, amit még tanulnom kell tőle.

A vendégek koccintottak. Esperanza a szája elé kapta a kezét, képtelen volt elrejteni a könnyeit.

Emilia, aki Diego mellett ült, ártatlanul hozzátette:

–A nagymama hímezte, de a többit anya készítette elő.

Amparo lesütötte a szemét. Rebeca hallgatott.

Azon a reggelen Sebastián Esperanzát egy listát írt a kis irodájában.

– Befejezhetnénk együtt – mondta.

Óvatosan nézett rá.

– Nem akarok mindent megtanítani neked, hogy aztán én magam folytassam.

– Akkor mondd meg, mik lesznek a felelősségeim. És nem fogom úgy kezelni őket, mintha szívességet tennék neked.

Esperanza elővett egy apró, bevágással jelölt bronzkulcsot.

– Kezdd a raktárral. Holnap Anselmóval áttekinted a szállítmányokat.

Sebastián fogadta. Azt is megbeszélték, hogy segítséget kérnek a könyveléshez, és hogy lefoglalnak olyan délutánokat, amikor egyikük sem dolgozik. Esperanza kérte, hogy az irodája legyen az övé, beleértve a jegyzetfüzeteket is.

Beleegyezett.

Sebastian az asztalnál maradt, miközben a lány visszatette a jegyzetfüzetet a polcra. Oda akart közeledni hozzá, de várt. Esperanza észrevette a habozását, és kinyújtotta a kezét.

„A feleségednek is kell lennem, amikor éppen nem dolgozom semmin” – mondta.

Megcsókolta az ujjait. Aztán magához húzta, és a szék és az asztal között megölelték egymást, először esetlenül. Sebastián megkérdezte, hogy megcsókolhatja-e. Esperanza válaszul közelebb hajolt. Amikor elváltak egymástól, Esperanza a homlokát a vállára hajtotta, anélkül, hogy megkérte volna, hogy azonnal engedje el, hogy befejezhessen egy feladatot.

Hetekig tartó ellenőrzés után, hogy betartják-e a megállapodásokat, bármikor visszatért a házba. Sebastián elkezdett felkelni, valahányszor Emilia köhögött éjszaka, és anélkül látogatta meg az ingatlanokat, hogy megvárta volna, míg a felesége listát készít.

Egyik reggel összekevert egy szállítmányt, és vissza kellett mennie a raktárba. Esperanza látta, hogy elsétál a számlával a kezében. Épp fel akart kelni, hogy megjavítsa. Intett neki, hogy folytassa a reggelit, majd elment Anselmóval. Később visszatért, kijavítva a hibát, csizmája pedig poros volt.

Tavasszal Amparo egy közeli birtokra költözött. Befejezte a hímzett kendőt, és elküldte Esperanzának egy üzenettel: „Valakinek, aki sokkal többet tett, mint amit hajlandó voltam elismerni.”

Rebeca visszatért a családjához. Santa Lucíában 23 kulcs maradt Sebastián, 24 pedig Esperanza felügyelete alatt. Az alkalmazottak megtanulták, hogy az ügytől függően hol az egyikhez, hol a másikhoz fordulhatnak.