Sebastian leszállt a lováról.

– Jó reggelt, Esperanza!

Befejezte a beszélgetést a tanárral, mielőtt ránézett volna.

– Jó reggelt! Kulcsot keres?

Többen lesütötték a szemüket, hogy elrejtsék a mosolyukat.

– Tudni akartam, hogy vagy.

– Átaludtam az éjszakát. Már régóta nem tudtam ezt kimondani.

Anselmo átnyújtotta Sebastiánnak az étlapot. A férfi a kezében tartotta az újságot, és nem emlékezett, mikor látta utoljára pihenni a feleségét.

Amparo a fia arcára nézett, amikor az visszatért. Azon az estén behívta a könyvtárba, és kinyitott egy könyvet.

– Nem akartam emiatt aggódni, de ezt látnod kell.

Feljegyzett egy bejegyzést: „Esperanza asszonynak kézbesítve: 3100 peso.”

–Pénz, ami évekkel ezelőtt elment, anélkül, hogy tudtuk volna, mire való. Talán végig a távozását készítette elő.

Sebastian végighúzta a vonalat az ujjával.

– Alig vesz ruhákat.

– Akkor kérdezd meg magadtól, hogy hová vezetett.

Amparo nem hamisította meg a számot. Egyszerűen csak el kellett választania a hozzá tartozó magyarázattól.

– Szükséged lesz egy háziasszonyra a kormányzónak – tette hozzá. – Rebecca készséggel segít. A többit diszkréten elintézhetjük.

Sebastian becsukta a könyvet. Most először nem értett egyet az anyjával.

Nem tudott aludni. Hajnali 2-kor bement Esperanza kis irodájába, ami a kiszolgáló folyosó mellett volt. Korábban még soha nem állt meg ott.

Egy egyszerű íróasztalt, egy kemény széket és 14 fekete jegyzetfüzetet talált egy polcon. Benne feladatok, kifizetések és nevek voltak, olyan kézírással írva, amit csak a születésnapi kártyákról ismert fel.

Egy beteg fiúról szóló oldalt olvasott: értesítették az orvost, kiszellőztették a szobát, álmatlan éjszakát töltöttek. Egy másik oldalon egy számlát említett Amparo szabójától, amit Esperanza a zsebpénzéből fizetett ki, hogy elkerülje az újabb vitát.

Aztán jöttek a lázas évek a faluban. Voltak listák a meglátogatott családokról és egy rövid feljegyzés egy lányról, aki elhunyt.

„Sírtam a befőzőszobában. Holnap vissza kell mennem a szüleimhez.”

Sebastian leült. Emlékezett arra az időre a megbeszélések miatt, amelyeken részt kellett vennie. Nem tudta, hogy a felesége az éjszakákat azzal töltötte, hogy a házak között sétált.

Elérte az árvíznaplót. Esperanza részletesen leírta a 22 ház javításához szükséges anyagokat, a magokat és az élelmiszert azoknak, akik elvesztették a termésüket.

Az összeg összesen 3100 peso volt.

A saját nevére vette fel a pénzt, azt gondolva, hogy apránként vissza tudja fizetni. Az alábbiakban a már visszafizetett összegek szerepeltek: 600 peso személyes kiadásokra.

Nem vásárolta meg tőle az életet. Támogatta azokat a családokat, akiknek Sebastian homályosan emlékezett, hogy gratulált az előrejutásukhoz.

Az utolsó írott oldalon megtalálta a vacsora előkészületeit. Valamint egy kérést a születésnapjára: a citromos desszertet, amit gyerekkora óta szeretett.

Alább, kisebb betűkkel, Esperanza ezt írta:

„Nem tudom, hogy megérti-e, mennyire szeretem. Próbáltam segíteni, de azt hiszem, már nem jár velem.”

Sebastian ott maradt, amíg a gyertya el nem égett.

Emilia reggel találta meg. Kilenc éves volt, és Amparo tiltakozása ellenére már napok óta látogatta az édesanyját.

– Ez anya szobája – mondta az ajtóból.

Sebastian felemelte a fejét.

– Nem tudtam, hogy itt dolgozik.

A lány összevonta a szemöldökét.

– Szerinted hol csináltam mindent?

Nem válaszolt.

„Miért mondtad, hogy a nagymama vigyáz a házra? Anya ellenőrzi a házi feladatomat, tudja, mikor kell Diegónak cipő, és ő maradt velem, amikor lázas voltam. A nagymama ugyanazt a kendőt hímzi, mióta kicsi voltam.”

Emília odalépett az asztalhoz.

– Hallottam, hogy anya sír vacsora után. És a nagymama azt mondta Rebeccának, hogy lehet, hogy nem jön vissza. Örökre elengeded?

Sebastian megölelte a lányát. Megértette, hogy a hiány, amit most kezdett észrevenni, mások számára már évek óta nyilvánvaló volt.

Délután számlákat keresett, és megkérte Anselmót, hogy igazolja a háztartási kiadásokat. Aztán elvitte a könyvelési könyvet a könyvtárba.

„Ezt a pénzt az árvíz utáni házak helyreállítására használták fel” – mondta Amparónak. „Legközelebb, ha kételkedsz Esperanzában, kérdezd meg tőle, mielőtt a válásról beszélsz.”

– Csak meg akartalak védeni.

– Amit tettél, az az volt, hogy megvádoltad őt.

Aztán egyedül lement az iskolába.

Esperanza gyertyával a kezében nyitott ajtót. A férfi levette a kalapját.

– Olvastam a jegyzetfüzeteidet. Nem volt jogom megtenni anélkül, hogy megkérdeztem volna. De elolvastam őket, és most már tudok a házakról, a betegekről és anyám számláiról.

Beengedte. Az asztalon listák hevertek a következő napra.

– Megtaláltam a citromlekvárt is – tette hozzá Sebastian. – Azt hittem, a szakács minden évben emlékszik rá.

Esperanza lesütötte a tekintetét.

–Ő készíti el. Én kérem meg tőle.

– Mindezt el kellett volna mondanod nekem.

Újra ránézett.

–Ugyanabban a házban laktatok. Kérdezhettetek. Láthattátok, ahogy mindenki más előtt felkelek, vagy leülök mellém, amikor vacsora után még dolgoztam.

Sebastian lassan bólintott.

-Igazad van.

„Nem azért mentem el, hogy megbüntessem anyádat. Azért mentem el, mert eltűntem a saját életemben. Abba kellett hagynom.”

A gyertya melletti csészére és az ajtón keresztül látható ágyra nézett.

– Nem foglak visszakérni, csak azért, mert nem mennek a dolgok. Meg akarok tanulni másképp lenni veled.

Mielőtt Esperanza válaszolhatott volna, kopogtak kintről. Egy szolga érkezett az esőben: a kormányzó két nappal korábban érkezett, kísérete pedig a hacienda közelében volt.