Az özvegyember levelet küldött a falu összes asszonyának, akik feleséget kerestek… de csak a legszerényebbek válaszoltak.
„Add vissza az anyagot! A lányom nem hajlandó az oltár előtt olyan ruhát viselni, amit egy özvegyember vagyonára áhítozó nő készített.”
Lucía Benítez letette a tűt az asztalra. Az anyja, Doña Consuelo, az ablaknál maradt a nyitott ollóval.
A megrendelő felvette a vágatlan vásznat, bebugyolálta magát a kendőjébe, és elment.
1879 májusa volt. Santa Clara del Mezquitében, Guanajuato egy olyan városában, ahol mindenki tudott mások adósságairól, néhány szó a boltban elég volt ahhoz, hogy munka nélkül hagyja el a házat.
Lucía 31 éves volt. Élete felét azzal töltötte, hogy ezeknek a nőknek varrt. Most azzal vádolták, hogy olyan földekre vágyik, amelyek nagyságáról még azt sem tudta, amikor az első levélre válaszolt.
Doña Consuelo lassan összehajtotta a ruhát, amit soha nem fognak befejezni.
– Ne higgy te is nekik, lányom!
Lucia mosolyogni akart, de nem tudott.
A legfájdalmasabb az volt, hogy ennyi hónap után még mindig nem tudtam biztosan, milyen helyet foglalok el Esteban Alcántara életében.
Mindez még az előző ősszel kezdődött.
Esteban 44 éves volt, tejet és sajtot árult a téren, és 4 éve egy üres szék előtt vacsorázott.
Felesége, Leonor, 10 év házasság után hunyt el. Próbálkoztak gyermekvállalással, de sikertelenül. Amikor elhunyt, csak a saját maga varrt függönyei, egy csésze kék virág és egy félig kész hímzésű varródoboz maradt utána.
Esteban már pirkadat előtt dolgozott. Mindenkit üdvözölt, kifizette a fizetését, és elment misére. Soha senki nem látta sírni.
Miután visszatért Los Fresnosba, megmelegítette az ételt és felszolgált. Néha még hangosan is mondott valamit, mielőtt eszébe jutott volna, hogy senki sem figyel rá.
Don Eusebio, apja egyik barátja, egy délután egy kerítést javítgatott.
– Azzal fogod tölteni életed hátralévő részét, hogy teheneknek meséled el a gondjaidat?
– Legalább nem ismétlik meg őket a boltban.
Az öregember nevetett, de aztán komolyan megszólalt. Ismert egyedülálló nőket és özvegyeket a közeli falvakból. Bemutathatná neki az egyiket.
Esteban addig nem volt hajlandó, amíg egy este rá nem jött, mennyire fél elképzelni még 20 évet abban a konyhában.
Írt egy levelet. Széttépte. Elkezdett egy másikat.
Végül néhány egyszerű sort hagyott hátra: özvegyember, földműves, és szeretett volna találkozni valakivel, akivel beszélgethet. Nem tétlen életet ajánlott fel, és nem is keresett valakit, aki gondoskodna a házáról.
Don Eusebio segített neki 20 levél elküldésében.
A postamester egy dominóparti közben említette az ügyet. Vasárnapra már az egész város tudott róla.
– A sajtkészítő feleséget keres!
Esteban, miközben a cukra mérlegelésére várt, meghallotta a viccet. Fizetett, és megfordulás nélkül távozott.
Az első válaszok azután érkeztek, hogy valaki elárulta, hogy Los Fresnosnak öntözött földje és jókora szarvasmarha-állománya van. Az egyik nő megkérdezte, hány tehene van; egy másik pedig azt szerette volna tudni, hogy eladná-e a birtokot, hogy a városba költözzön.
Esteban válasz nélkül eltette mindkét lepedőt.
Lucia hallotta a nevetést, miközben tűket tűzött egy szoknyára.
„Nem gondolod, hogy ez nevetséges?” – kérdezte tőle az egyik vásárló.
– Nehéz beismernem, hogy az embernek társaságra van szüksége.
A nő témát váltott.
Lucía az édesanyjával élt, és 14 éves kora óta mellette dolgozott. Elutasított egy özvegyembert, aki gondozót keresett, és egy másik udvarlót, aki biztosította arról, hogy az ő korában ennél többre nem is vágyhat.
Ismertem Estebant, onnan vettem tőle sajtot. Láttam már őt egy idős asszony tetejét megjavítani vihar után. Mindig otthagyta a bulikat, amint elkezdődött a tánc.
Ismerősnek tűnt számára a távozásnak ez a módja.
Mintás csomagolópapírra írta a válaszát.
„Don Esteban, nem ígérhetek házasságot. Szeretnék megismerni. Ha szeretné, elkezdhetjük a beszélgetést.”
Hajnal előtt elsétált Los Fresnosba, és otthagyta a borítékot az ajtó alatt.
Visszatérve Beatriz Ornelas meglátta őt apja boltjából. Figyelte poros cipőjét és az ösvényt, amelyen jött.
Nem kérdezett semmit.
Azon a délutánon egy fiú adott át Luciának egy választ.
„Nagyon örülnék neki. Sosem voltam jó a beszélgetések elkezdésében. Úgy tűnik, a nehezét már megtetted.”
Lucia magában nevetett, miközben a levelet a kezében tartotta.
Heteken át leveleztek egymással, pedig csak kis távolságra laktak egymástól. Esteban mindig leírja egy borjú születését, a narancsokat a gyümölcsösben, és a vitáit egy lóval, amely éppen a szabadulás útját járta.
Lucía elmesélte neki, hogy az egyik ügyfele egy egész ruhát szeretett volna varrni egy darab anyagból, és hogy a muskátlik jobban virágoznak, mióta abbahagyta a nézelésüket.
Esteban vacsora után olvasni kezdett, olyan dolgokat keresve, amiket megbeszélhetne vele. Lucía elkezdte elpakolni a leveleket a szabásminták közé.
Decemberben érkezett a meghívó. Don Eusebio és a felesége is jelen lesznek.
Lucia varrt egy kék ruhát és elment kávézni.
A kapu mögött hatalmas mezőket, teli karámokat és egy házat talált, amely sokkal nagyobb volt, mint képzelte.
Esteban észrevette a lány meglepetését.
– Jobban el kellett volna ezt magyaráznom neked.
A gyümölcsösre nézett.
– Először is elmagyaráznád, ki kötözi meg azokat a paradicsomokat? Leejtik őket.
Hangosan felnevetett.
Miközben a kávét szolgálták fel, Lucía egy székre tette a kezét. Esteban mozdulatlanul maradt, és a kancsót tartotta a magasban.
