Beatriz látogatása az ötödik napon érkezett.

Egy kenyérrel megrakott kosárral szállt ki egy hintóból, és megkérdezte, elkísérhetné-e.

Esteban a folyosón fogadta.

Dicsérte a farmot, javasolta a függönyök cseréjét, és megemlítette a szarvasmarhák iránt érdeklődő potenciális vevőket. Aztán Luciát említette.

– Értem, mi történt. Egyedül voltál.

Esteban letette a csészét.

– Mit gondolsz, mi történt?

– Egy anyagiak nélküli lány könnyen félrevezetheti egy olyan férfi figyelmét, mint te.

Egy pillanatig ránézett.

– Meghívtam. Megcsókoltam. És hagytam, hogy mutogassák, miközben azt kérdezik, boldog vagyok-e.

Beatriz megpróbálta félbeszakítani.

– Soha többé ne beszélj így róla.

A nő felkapta a kosarat és elment.

Azon az estén Esteban nem vette észre Lucía egy bizonyos megjegyzését az újszülött borjúról. Aztán eszébe jutott a könyv, amiről vitatkoztak, és annál az oldalnál nyitotta ki, ahol nyomot hagyott.

Nem akartam, hogy valaki abban a székben üljön. Mondani akartam neki valamit.

Elővette a kártyákat. Még a beszélgetéseket is újraolvasta, és olyan kérdéseket talált, amelyekre soha nem adott teljes választ.

Másnap meglátogatta Don Eusebiót. Órákon át beszélgettek Leonorról. Esteban boldog emlékekről mesélt, és arról a félelemről is, amit Leonor holmijának elköltöztetése miatt érzett, mintha ezzel újra elfogadná a halálát.

Az öregember a végéig hallgatott.

Utána együtt mentek a temetőbe.

Esteban visszatért és kinyitotta a nappali ablakait. Gondosan elpakolt néhány holmit; a portrét ott hagyta, ahol volt. Nem csinált abból a délutánból bemutatót Lucíának. Meg kellett tanulnia, hogyan éljen a házában, még akkor is, ha a lány úgy dönt, hogy nem tér vissza.

Amikor 10 nap eltelt, üzenetet küldött, hogy megkérdezze, meglátogathatja-e.

Lúcia egyetértett.

A levélládával érkezett, virág és gyűrű nélkül.

– Igazad volt. Először szinte bármilyen választ örömmel fogadtam volna. Szégyelltem magam egyedül.

Lúcia hallgatott.

Esteban kinyitott egy papírlapot.

– Aztán elkezdtél mesélni az életedről. Tudni akartam, hogy virágoznak-e a muskátlid, hogy befejezed-e a ruhádat, hogy még mindig haragszol-e rám a könyv miatt. Már nem társaságra vártam. Rád vártam.

Elmagyarázta, mi történt májusban, és bevallotta, hogy találgatásra hagyta a nőt.

–Lesznek napok, amikor újra fájni fog. Ezt el akarom mondani neked anélkül, hogy eltűnnék. És hallani akarom, mi bánt, még akkor is, ha nincs kész megoldásom.

Lucia letörölt egy könnycseppet.

–Nem kell, hogy valaha is szomorú legyél. Azt akarom, hogy soha ne csukd be előttem az ajtót anélkül, hogy elmagyaráznád, miért.

Egész délután beszélgettek.

Lucía elmondta neki, hogy két házassági ajánlatot is viszonzott, mivel a férfiak arról beszélgettek, hogy mit kellene tennie, anélkül, hogy megkérdezték volna tőle, mit akar.

„Egy olyan műhelyt szerettem volna, ahol van kivilágítva” – mondta. „Egy asztalt, ahol kiteríthetek egy egész szoknyát anélkül, hogy a tányérokat mozgatnám. Aprócska ambíciónak tűnt.”

Esteban minden alkalommal emlékezett rá, amikor a birtokáról beszélt.

– Ezt sosem mondtad nekem.

– Nem kérdeztél meg.

Lesütötte a szemét. Aztán tudni akarta, mit képzel még el a nő.

Lucía hosszan beszélt. Esteban hallgatta anélkül, hogy a kívánságait tervekké alakította volna, amelyeket majd megvalósít helyette.

Semmilyen elköteleződés nem volt közöttük, amikor elbúcsúztak. Megegyeztek, hogy a következő vasárnap együtt sétálnak.

Megbeszélték a számlákat is. Lucía úgy döntött, otthagyja azt a munkát, hogy a varrásra koncentrálhasson. Esteban elfogadta ezt anélkül, hogy több pénzt ajánlott volna fel neki a megélhetéséért.

Kevesebb csenddel ismerkedtek meg újra.

Egy héttel később az átriumban valaki gratulált Estebannak, amiért talált egy nőt, aki tudta, hogyan ragadja meg a lehetőségeket.

Megállt.

– Én magam küldtem a leveleket. Senki sem erőltetett rám meghívást. Lucía és az anyja elvesztették az állásukat amiatt, amit te folyton mondogatsz. Tudni akarom, ki hallotta tőlem, amikor a földemet kérte.

Senki sem válaszolt.

– Akkor hagyd abba a szavakkal való magyarázkodást.

Nem minden változott. Néhányan tovább morgolódtak. Mások zavartan tértek vissza a műhelybe, amit Doña Consuelo nem sietett enyhíteni.

Újra elfogadták a megrendeléseket, egyértelmű dátumokkal és árakkal.

Júniusban Esteban megkérte Lucía kezét az udvaron lévő kőrisfa alatt.

A nő ránézett, megmozdult, és mielőtt válaszolt volna, megkérdezte:

– Még mindig vitatkozhatok veled?

– Nem hiszem, hogy tudnánk bármi mást csinálni.

Lucia nevetett és igent mondott.

Szeptemberben házasodtak össze, a lány egy kék ruhát viselt, amelyet ő és az édesanyja készített.

Mielőtt elindult volna a templomba, Doña Consuelo varrt egy kis darab eladatlan csipkét a ruhája belsejébe. Lucía megérintette az ujjaival, és óvatosan megölelte anyját, hogy ne gyűrődjön össze az ujja.

Don Eusebio Esteban mellett várt, és úgy tett, mintha az óráját nézné.

– Annyi írás, hogy aztán végül se tudja, mit mondjon – motyogta a vőlegény.

– Ezúttal neked fogják feltenni a kérdéseket – felelte az öregember. – Próbálj meg válaszolni.

Esteban nevetni kezdett, és meg kellett törölnie a szemét, amikor meglátta Luciát belépni.

Los Fresnosban döntő változások történtek kettejük között. Leonor portréja a nappaliban maradt. Lucía felállította a varróasztalát az ablak mellé, és muskátlikkal töltötte meg a folyosót.

Amikor a szegély először elszakadt, Esteban elővette a régi dobozt.

Belül még mindig egy befejezetlen zsebkendő volt.

„Használnád ezt a szálat?” – kérdezte.

Lucia megvárta, amíg teljesen kinyitotta a fedelet.