Követte a tekintetét. Visszahúzta az ujjait, és másik széket választott.

Senki nem kommentálta a történteket.

A látogatások ismétlődtek. Lucía felfedezte, hogy Esteban számlákat őrzött régi naptárak között, és néhány beszámolót emlékezetből őrizgetett meg.

– Kétszer is felszámoltak itt ugyanazért.

– Ez megmagyarázza, miért nem ettek soha eleget a csirkék.

Beleegyezett, hogy keddenként rendszerezi az iratokat. Megállapodtak abban, hogy ezért a munkáért fizetséget kapnak, a vasárnapi látogatásoktól függetlenül.

Esteban zöldségeket szállított Doña Consuelo házához. Egyszer annyi paradicsommal jelent meg, hogy alig lehetett látni az arcát.

– Ketten vagyunk, Esteban – tiltakozott Lucía.

– Szerintem ez egy elfogadható összeg volt.

– Akkor szüksége van rám, hogy átnézzem a számláit.

Az anya végül több szomszédnak is salsát készített.

Rájött, hogy Lucia mennyire szereti a kávéját, és hogy a számolás közben csendre van szüksége. Felfedezte, hogy Esteban messziről felismeri a teheneket, de a kalapját sosem találja meg, ha leveszi a kampóról.

Még egy kölcsönkönyv miatt is vitatkoztak: a nő egy olyan karaktert védett, akit a férfi elviselhetetlennek tartott. A vita három levélen át folytatódott.

Esteban külön tartotta azokat a lepedőket. Azok voltak a kedvencei.

Lucía szándék nélkül elkezdte szeretni.

Azt is elkezdte észrevenni, amihez senki sem nyúlt: a csészét, a függönyöket, a portrét és azt a széket.

Egyik reggel, miközben ceruzát keresett, megtalálta Leonor varródobozát. Nem jutott el odáig, hogy kinyissa.

Esteban megjelent az ajtóban.

– Az övé volt.

Lucía becsukta a fiókot.

– Nem akarom átvenni senki helyét.

– Soha nem kérnék ilyet tőled.

Őszintén mondta. Aztán kiment a karámba, képtelenül továbbmenni.

Lucía befejezte a számításokat, azon tűnődve, hogy ez azt jelenti-e, hogy van-e másik helye számára, vagy egyáltalán nem is lesz.

Beatriz volt a felelős a kételyek szításáért.

Megállította, miközben a miséről távozott.

– Szerencséd volt. Nem akárki kaphat 40 hektárt egy levél megválaszolásával.

– Nem tudtam, hogy nekem vannak.

-Természetesen.

Lucía megpróbált elmozdulni, de Beatriz lehalkította a hangját.

–Leonor élete szerelme volt. Rendezheted a számlákat és kávét szolgálhatsz fel neki. Ne keverd össze a hálát semmi mással.

Ez a mondat egy már amúgy is nyílt sebet érintett.

A megrendelések száma csökkenni kezdett. Néhány ügyfél üzeneteket küldött, mások egyszerűen nem jöttek.

Egyik csütörtökön Doña Consuelo elővett néhány csipkedarabot a fiókjából, amiket elrakott, hogy eladja, ha alkalom adódik rá. Kiterítette őket az asztalra, és kiszámolta, mennyit kérhetnek értük.

Lucía felismerte köztük azt a csíkot, amelyet az anyja az esküvői ruhájához akart fenntartani.

– Azzal nem – mondta.

Az idős asszony összehajtotta.

– Fizetnünk kell a szénért.

Lucía leült mellé. Bocsánatot akart kérni, de Doña Consuelo megérintette a kezét, mielőtt megszólalhatott volna.

– Aggódom a munkám miatt. Ez nem jelenti azt, hogy szégyellnem kell téged.

Együtt szétválogatták, amit el tudtak adni. A ruha csíkja visszakerült a fiókba.

Lucía nem mondta el Estebannak. Attól félt, hogy a magyarázkodás úgy hangzana, mintha a veszteségek megtérítését kérné tőle.

Egy tavaszi délután kenyérrel és sajttal felmásztak egy dombra. Onnan láthatták Los Fresnos vörös tetejét.

Lucia megkérdezte, hogy még mindig vár-e választ a leveleire.

– Nem – mondta.

Átrendezte a kosarat, hogy elrejtse a csalódottságát.

– Most a tiédre várok – tette hozzá Esteban. – Amíg vasárnap nem jössz, kíváncsi vagyok, mit fogsz nekem írni utána.

Lúcia felnézett.

Megfogta a kezét.

-Hiányzol, amikor nem vagy a közelemben.

A csók rövid és esetlen volt. Mindketten idegesen nevettek utána.

Néhány hétig Lucia azt hitte, hogy már nem kell semmit kérdeznie magától.

Aztán elérkezett Leonor évfordulója.

Esteban abbahagyta a faluba járást, elfelejtett válaszolni egy levélre, és visszament késő estig dolgozni. Az évfordulós misén Lucía látta, hogy az első padsorban ül.

Várta a gesztust, amivel közelebb hívhatja.

Nem érkezett meg.

Hátul ült és imádkozott azért a nőért, akit soha nem ismert.

Kedden a portré előtt állva találta, varródoboza nyitva a térdén. Csendesen hátralépett, és a gyöngyöket a folyosón hagyta.

Ugyanezen a napon érkezett egy vásárló, hogy átvegye a lánya ruhájához szükséges anyagot.

Miközben anyja leszedte az üres asztalt, Lucia rájött, hogy nem maradhat tovább csendben.

Vasárnap nem ment Los Fresnosba.

Esteban délig várt rá, majd belovagolt a faluba.

Kiment a teraszra. Fáradt volt a szeme.

– Szeretlek – mondta, mielőtt a férfi bármit is kérdezhetett volna.

Esteban mosolyogni kezdett.

– De el kell menekülnöm.

A mosoly eltűnt.

Lucía mesélt neki az ügyintézésről, a megjegyzésekről és a miséről.

„Nem akarom, hogy elrejtsd a képét. Nem zavar, hogy emlékszel rá. Fáj, hogy nem tudom, odamehetek-e hozzád, amikor szomorú vagy, vagy várnom kell-e kint, amíg elmúlik.”

Esteban lehajtotta a fejét.

– Nem tudtam, hogyan meséljek róla.

– És nem tudtam, hogyan kérdezzem meg.

Lucia mély levegőt vett.

– Húsz levelet írtál társaságot keresve. Néha félek itt lenni, csak azért, mert én válaszoltam.

Meg akarta fogni a kezét. A lány egy apró lépést hátrált.

– Gondolkodnom kell. Neked is.

Esteban egyedül tért vissza.

Napokig nem próbálta meggyőzni. Írt egy bocsánatkérő levelet, amit végül nem küldött el, mert újraolvasva elhamarkodott ígéreteket talált ott, ahol válaszoknak kellett volna lenniük.