Megfoltozta a ruháját, majd befejezte a zsebkendő szélét. Esteban tisztán tartotta az emléktárgyai között.
Doña Consuelo kibővítette a műhelyt a lányával. Amikor kezdett belefáradni az ide-oda ingázásba, átköltözött a haciendán lévő, általa választott szobába.
Két évvel az esküvő után Lucia teherbe esett.
Esteban épített egy bölcsőt, és szét kellett szednie egy részét, mert nem fért be az ajtón. Don Eusebio annyira nevetett, hogy végül segített neki a fűrésszel.
A kislány júniusban született. Consuelo-nak nevezték el.
Egyik délután Esteban altatta, miközben Lucía egy varrást ellenőrizett mellette.
– Majdnem el sem küldtem azokat a leveleket – mormolta.
– alig válaszoltam.
A kislány megmozdult, és mindketten elhallgattak.
Évekkel később a lánya megtalálta a leveleződobozt, és tudni akarta, miért van benne ennyi papírlap.
Esteban elmondta neki, hogy feleséget keresve írt, és hogy az anyja beleegyezett, hogy beszéljen.
„És melyik volt a legfontosabb levél?” – kérdezte a lány.
Lucia a férjére nézett.
Az első borítékra gondolt, a piszkozatokra és arra a bocsánatkérésre, amit soha nem küldött el.
– Sokan voltak – felelte. – Vannak dolgok, amiket szemtől szemben ülve kellett megtanulnunk kimondani.
A lány eltette a papírokat. Aztán odahúzott egy széket az asztalhoz, hogy jobban elérje a tányérját.
Ez volt az a szék, ami évekig üresen állt.
Esteban kicsit közelebb húzta magához, és elment a kenyérért.
