A földbirtokos meghívta, hogy lakjon nála… Családja megalázta, és az özvegyember elhagyta.
– Ne tartson vissza, asszonyom. Még mindig van bennem egy kis büszkeség.
Valentina Alvarado levette az ujjait Nicolás karjáról. Épp most szállt ki a hintóból, és még mindig egy dobozt cipelt a hóna alatt az ajándékkal, amit neki vett.
Nicolás egy régi bőröndöt cipelt. Don Severiano és fia, Octavio a folyosóról figyelték, de nem közeledtek.
„Mi történt?” – kérdezte a lány.
– Kérdezd meg őket.
Valentina az apjára nézett. Az mozdulatlan maradt. A bátyja elmosolyodott.
– Ez a te otthonod is – sikerült kinyögnie.
Nicholas lenézett a bőröndre.
– Te nyitottad ki nekem az ajtót. De nem voltál ott, amikor emiatt kirúgtak.
A fiatal nő válaszolni akart. Egy pillanatig várta, hogy az apja elmagyarázzon valamit, hogy a család megoldja ezt a borzalmat anélkül, hogy választásra kényszerítené.
Az a pillanat elég volt.
Nicolás továbbment. Valentina a szökőkútnál maradt, és a dobozt a mellkasához szorította.
1895 őszén a Santa Clara-i ranch olyan helynek tűnt, ahol semmi sem törhet el. Fehér folyosói, teli magtárai és olyan lovai voltak, amelyek árukért évekig eltarthatott volna egy családot.
Nicolás Herrera három hónappal korábban érkezett oda néhány szerszámmal és halott feleségének fényképével.
Volt egy kis földje a Jalisco-felföldön. Rosával kukoricát ültettek, kerítéseket javítottak, és egy mesquite fa alatt vacsoráztak. Amikor Rosa megbetegedett, állatokat adott el, kölcsönöket vett fel, és zálogba adta a jövőbeni termést.
Rosa meghalt. Az adósságok megmaradtak.
Nicolás az otthonában töltött utolsó reggelén egy kanalat talált a tűzhely mögött. A nyele el volt görbülve, mert Rosa egy konzervdobozt nyitott vele. Addig bámulta, amíg a házfelügyelő el nem kérte tőle a kulcsokat.
Nem vihette el a bútorokat. Sem a mesquite fát. A kanalat a szerszámai közé tette, és anélkül távozott, hogy az ablakhoz nézett volna.
Később, akik látták dolgozni, azt feltételezték, hogy már túltette magát a veszteségen. Nem tudták, hogy néha két főre elegendő ételt vesz, és csak akkor veszi észre, amikor felér a szobájába. Ilyenkor a felét megosztotta egy szomszédjával, és azt mondta, hogy hibázott a rendeléskor.
Nicolás 38 évesen egy albérletben élt, és bárhol dolgozott, ahol hívták. Tudta, hogyan kell lovakat patkolni, szekereket javítani és a nehéz lovakat kezelni. Azt kérte, amiben megállapodtak, és soha nem ígérte meg, hogy befejez valamit, amit nem tudott teljesíteni.
Ezért ajánlotta őt Don Jacinto, a kovács, amikor Valentina segítséget kért egy kancához, amelyet senki sem tudott lovagolni.
Az utolsó karámban találta meg: gesztenyebarna, ideges, fehér folttal a szeme felett.
– Candelának hívják – mondta Valentina a háta mögül.
32 éves volt, a csizmája koszfoltos, a fonata pedig kezdett kibomlani. Amióta az apja megsérült a lábán, ő vezette a ranchot.
– Anyámé volt. Az utolsó férfiak megpróbálták megverve lehúzni.
Nicholas észrevette a nyomokat a kötőfékén.
– Először is rá kell vennünk, hogy ne várjon rájuk.
Valentina még aznap délután felvette.
Nicolás napokig ült a karámban anélkül, hogy megpróbálta volna megérinteni Candelát. Octavio a kerítésről gúnyolódott rajta.
– Remek módja annak, hogy fizetést kapj a pihenésért.
Miklós nem válaszolt. Az ötödik napon a kanca odament, hogy megszagolja a kalapját. A nyolcadik napon hagyta, hogy Miklós megsimogassa a nyakát.
Valentina szó nélkül végignézte ezt. Utána friss vizet hozott neki.
– Honnan tudtad, hogy jövök?
– Nem tudtam. Ezért vártam.
Estig a kerítésnél maradt.
Először állatokról beszélgettek. Később Rosáról, Valentina anyjáról és a halottak utáni csendről beszélgettek.
– A feleségem szokott énekelni főzés közben – emlékezett vissza Nicholas. – Néha megváltoztatta a szöveget, hogy megnevettessen.
Valentina elmosolyodott.
– Anyám régen regényeket rejtegetett a könyvelési könyvben.
Miklós most nevetett először, mióta megérkezett.
Szeptemberben egy vihar beomlott a szállásának tetején. A tulajdonosnak be kellett zárnia a házat. Nicolás összepakolta a holmiját, és több éjszakát töltött a Santa Clara-i szénapadláson, hogy elkerülje a felfedezést.
Valentina még hajnal előtt megtalálta.
– Mióta alszol itt?
Szalmával a hajában jött le a létrán.
– Hétfő óta. Ma keresek egy másik helyet.
A ponyva alatt gondosan elrejtett bőröndre nézett.
– Van egy üres szoba a házban.
Miklós megrázta a fejét.
– A családod nem fogja kérni.
–A szoba anyámé volt. Most már az enyém.
Megegyeztek, hogy levonnak egy ésszerű összeget a fizetéséből a szállás költségeire. Valentina beleegyezett, hogy ezt elszámolja, mert megértette, hogy ez neki fontos.
A szobában egy vaságy és egy ablak volt, amely a szökőkútra nézett.
Nicolás odatette Rosa fényképét. Aztán leült a matracra, továbbra is a kalapját szorongatva.
Régóta nem tudtam már szuvenírt otthagyni egy szem előtt lévő helyen anélkül, hogy el kellett volna tennem indulás előtt.
Don Severiano tiltakozott a hír hallatán.
– Napszámos a házunk alatt. Gondoltál már arra, mit fognak szólni az emberek?
–Hogy fizetést kap a munkájáért, és ágyban alszik.
– Pont úgy beszélsz, mint az anyád.
Valentina a tekintetét állta.
– Köszönöm, Apa.
De egy szoba megvédése könnyebbnek bizonyult, mint a benne tartózkodó személy megvédése.
Az asztalnál Octavio folyton félbeszakította Nicolást, és azt kérdezte, mennyit tudhat az üzleti életről valaki, aki elvesztette a földjét. Don Severiano nem törődött a megjegyzésekkel.
