-De igen.

Ugyanazon a napon letelepedett El Encinalban, azon a kis birtokon, amit tőle örökölt. Volt rajta egy romos ház, egy kút és elég föld ahhoz, hogy elkezdhesse a vállalkozást.

Az első éjszaka esett az eső a beázott tetőn, és Valentinának át kellett vinnie a priccset. Emlékezett, ahogy anyja kezei egy plusz tányért tettek a tányérra, amikor a munkások késve érkeztek. Arra is emlékezett, amikor Don Severiano panaszkodott, és hogyan tanult meg mosolyogni, hogy elkerülje a vitát.

Két vödör között ülve szégyellte magát, amiért ezt a szokást békének nézte.

Petra hajnalban érkezett tortillákkal és egy takaróval.

– Azért jöttem, hogy megnézzem, mire van szükség – mondta.

Valentina majdnem úgy ölelte át, mint gyerekkorában. Megállt, és megkérdezte, hogy akar-e ott dolgozni, és mennyit tart tisztességes fizetésnek.

Az idős asszony letette a kosarat az asztalra.

– Először megjavítjuk a tetőt. Aztán elvégezzük a könyvelést.

Mielőtt távozott, követelte hagyatéki számláinak másolatát. Lemondott a Santa Clara irányításáról, és világossá tette, hogy Octavio egyetlen adósságát sem szabad a vagyonából kifizetni.

Az apja azzal fenyegette, hogy becsukja rá az ajtót.

Valentina átvette Candela gyeplőjét.

– Akkor el kell döntened, mikor nyitod ki.

Csütörtökön felkeresett egy közjegyzőt, majd elment a faluba, hogy beszéljen azokkal, akik elutasították Miklóst.

Néhányan elfogadták. Mások úgy tettek, mintha semmit sem tudnának.

Péntek reggel engedélyt kért, hogy a piac után beszélhessen. Felment a városháza lépcsőjére Petra és Eusebio tanúi jelenlétében.

Elmesélte, hol jelent meg az óra, megmutatta a nyilatkozatot, amit mindketten aláírtak, és megnevezte a testvérét.

Aztán magáról beszélt.

– Felajánlottam neki a védelmét. Amikor láttam, hogy elmegy, megvártam, míg valaki más elvégzi, ami az én felelősségem volt. Nicolás Herrera anélkül távozott a házunkból, hogy bármit is ellopott volna.

Az első sorban egy boltos lesütötte a tekintetét.

Valentina arra kérte, hogy ismételje meg az igazságot ugyanolyan könnyedén, ahogyan ő ismételte meg a pletykát.

Amikor befejezte, Don Jacinto odalépett.

– Hajnalban ment az állomásra. A vonat délben indul.

Valentina a toronyban lévő órára nézett. Aztán felült Candelára.

A kanca azokon az ösvényeken haladt, amelyekre Nicolás tanította. Valentina hagyta, hogy levegőhöz jusson az emelkedőn, majd amikor elérték a síkságot, újra felgyorsította a tempót.

A vonat gőzfelhők közepette beérkezett, amikor megérkezett az állomásra.

Nicholas egy vasúti kocsi mellett állt, kezében a bőröndjével.

Leszállt a lováról. Pár lépésnyire megállt, és meg sem próbálta megérinteni.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, mit tettem. Aztán te döntesz.

Nicolás hallgatta az óra, a tér és El Encinal történetét. Körülötte az utasok elkezdtek beszállni.

– Hamarabb meg kellett volna védenem – folytatta. – Még akkor is, ha az az óra meg sem jelent volna.

Lesütötte a szemét.

Valentina elővett egy dokumentumot.

Ez egy általa aláírt partnerségi ajánlat volt. Ő járulna hozzá a földdel és a kezdeti tőkével; Nicolás a tenyésztési vállalkozás vezetésével és szakosodott munkaerőjével. Megosztanák a nyereséget és a döntéseket. Mindkettőjük számára írásban rögzítették a szállás és a kilépés feltételeit.

– Bárkivel átnézheted, akivel csak szeretnéd. Meg tudjuk változtatni. Ma nem kell válaszolnod.

Nicholas végigfuttatta a kezét a teljes nevén.

– És mi van, ha nem fogadom el?

– A neved tiszta marad. Semmi, amit tettem, ettől függ.

A sofőr bejelentette az utolsó hívást.

Nicolás a vonatkocsi fellépőjére nézett. Aztán Valentinára, aki kimerülten, poros ruhával várt anélkül, hogy odament volna.

A bőröndöt a földön hagyta.

– Lassan szeretném elolvasni.

Bólintott. Csak akkor kapott levegőt.

A következő napokban áttekintették a megállapodást Don Jacintóval és a közjegyzővel. Nicolás változtatásokat kért, hozzáadta eszközeit a hozzájáruláshoz, és megvitatták, hogyan fedeznék egy rossz évszakból eredő veszteségeket.

Valentina elfogadott néhány ajánlatot, másokat megbeszélt. A hét végén aláírták.

A közös munka nehezebbnek bizonyult, mint azt elképzeltük volna. Kidőlt kerítések, elszámolt számlák, és éjszaka megbetegedtek az állatok. Reggelik is voltak a folyosón, és délutánonként Nicolás újra nevetett, már nem lepődve meg rajta.

Egyik éjjel, miután megmentett egy felkelni képtelen csikót, Nicolás egy széken aludva találta Valentinát. A lány keze az övé mellett pihent. Nicolás betakarta a kabátjával, és közel maradt, hallgatva az állat légzését.

Amikor felébredt, sírva találta.

„Néha bűntudatom van, amiért boldog vagyok” – vallotta be.

Valentina várt, mielőtt válaszolt volna.

– Szeretnék többet megtudni Rosáról. Amikor csak készen állsz megosztani.

Nicolás hajnalig beszélt: egy buliról, egy értelmetlen vitáról, a görbe kanálról. Valentina anélkül hallgatta, hogy elvette volna a kezét.

Amikor felkelt, hogy kávét főzzön, nevén szólította.

Visszajött. Nicolás megsimogatta az arcát, és várt. Végül Valentina lépett oda hozzá, hogy megcsókolja.

Aztán tovább gondozták a csikót, álmosan és boldogan.

Don Severiano megjelent egy vasárnap. Kalapját a kezében tartotta.

Bocsánatot kért Nicolástól anélkül, hogy megemlítette volna a helyzetét vagy a szegénységét. Bevallotta, hogy már azelőtt bizalmatlan lett vele, hogy egyáltalán találkozott volna vele.

„Már helyreigazítottam a vádat a városban” – tette hozzá. „Tudom, hogy hamarabb kellett volna megtennem.”

Nicholas hallgatta, anélkül, hogy behívta volna.

– Időre lesz szükségem.

Az öregember bólintott, és hetekkel később visszatért. Aztán kávéztak.