Elment munkát kérni a fogadóban, és találkozott egy férfival, aki már nem hitt a szerelemben.
– Az előző lány, aki ott dolgozott, sírva ment el. Te leszel a következő.
Lucía megnyomkodta a pulton lévő érméket. Cérnát és gombot jött venni, de a boltos láthatóan jobban érdekelte a figyelmeztetése, mint az eladás.
„Csinált veled valamit?” – kérdezte.
A nő összenézett az unokahúgával.
– Az egész város tudja, milyen Don Gabriel. Egyetlen fiatal nő sem bírná elviselni az ő fedele alatt való életet.
Lucía az ujjai között a csomaggal távozott. A tér túloldalán volt a fogadó, ahol éppen most talált munkát és szobát. Nem volt elég pénze a folytatásra.
És azon az éjszakán, először, félt visszamenni.
Egy héttel korábban érkezett San Jacinto de las Lomasba, a 19. század utolsó éveiben, amikor a vasút elkezdte megváltoztatni a Puebla környéki városok életét.
A vonat egy kis peronon tette ki, egy bőrönddel és egy halom ruhával. Húsz éves volt, és három hete árva.
Hónapokig gondoskodott az anyjáról, éjszaka varrt, hogy kifizesse a végül hatástalannak tűnő gyógyszereket. Az apja meghalt, amikor ő még gyerek volt. Nem voltak testvérei.
A temetés után eladta azt a keveset, amit már nem bírt elvinni, kifizette a lakbért, és vett egy jegyet egy olyan helyre, ahol senki sem kérdezősködik a beteg asszony felől.
Azt gondoltam, egy ismeretlen város kevésbé fáj, mint egy üres ház.
Amint befordult egy sarkon, megtalálta a San Rafael fogadót. Egy kétszintes épület volt, fehérre meszelt falakkal és folyosókkal, amelyek egy udvart öleltek körül. Az egyik ablakban egy tábla lógott: „Segítőt keresünk”.
A pult mögött egy férfi jegyzetelt egy vastag könyvbe. 35 éves volt, korán őszülő haja volt, és olyan arckifejezése, ami senkit sem csábított az időpazarlásra.
–Tudok főzni, mosni és vasalni – magyarázta Lucía. – Ágyneműt is tudok javítani.
Letette a tollat.
„Itt hajnal előtt kezdünk. Vannak vendégek, akik akkor érkeznek, amikor már mindenki más alszik. Tisztaságot és pontosságot követelek.”
– Követelem, hogy fizessék ki nekem azt, amiben megállapodtunk.
A férfi felnézett.
Lucia úgy érezte, túl hamar szólalt meg, de nem vonta vissza a vallomását.
– Rendben van – felelte. – A nevem Gabriel Robles.
Feljegyezte a fizetést, az étkezést és a szállást is. Megmutatott neki egy szobát az udvar mögött, és adott neki egy kulcsot.
—Belülről csukd be. A kiszolgálóajtó az utcára néz.
Azon az éjszakán Lucía anyja zsebkendőjét a párnájára tette. Ez volt az egyetlen ruhadarab, amely még mindig az illatát hordozta.
Némán sírt, hogy ne tűnjön hálátlannak a tetőért.
Az első néhány nap kimerítő volt. Begyújtotta a kályhát, kávét főzött, ágyneműt most, és vizet hordott a szobákba. Gabriel üdvözölte az utazókat, csomagokat cipelt, és megjavított mindent, ami elromlott.
Soha nem kiabált. Mosolygás nélkül köszönte meg, és kifizette az első hét teljes díját, pedig egy nappal később kezdte.
Ezért zavarták meg a boltos szavai.
Visszatért, és minden egyes ablakot alaposan szemügyre vett. A lépcsőnél találta Gabrielt, amint egy idős vendéget segített felmenni az emeletre.
– A lenti szoba foglalt – magyarázta később. – Holnap áthelyezem Don Ramónt, hogy ne kelljen neki ennyit fáradoznia.
Lucia bólintott. Ez nem bizonyít semmit, mondta magában.
Úgy döntött, félreteszi a fizetése egy részét, és jobban odafigyel. Ha bármi aggasztja, elmegy. Az édesanyja elvesztése nem jelenti azt, hogy akármilyen ajánlatot el kell fogadnia.
A következő hetekben arra várt, hogy találkozhasson a férfival, akiről mindenki beszélt.
Látta, ahogy Gabriel alulszámlát fizetett egy fiával utazó özvegyasszonynak. Látta, ahogy visszaad egy ottfelejtett erszény pénzt, és a fél délelőttöt azzal tölti, hogy a tulajdonosát keresi.
Értelmetlen beszélgetésekre is próbára tette a türelmét: ha egy vendég egy órán át vitatkozni akart a kávé áráról, Gabriel rámutatott az árra, és visszament dolgozni.
Száraz volt. Nem volt kegyetlen.
Egyik délután egy boltos azzal vádolta Luciát, hogy elvesztette az óráját. A lány kitakarította a szobáját, és szégyenérzet szökött az arcára, ahogy a jelenlévők rábámultak.
Gábriel becsukta a vendégkönyvet.
– Megkeressük. Addig ne nevezd tolvajnak.
Az óra az utazó egyik saját csizmájában bukkant fel.
Lucía remélte, hogy a főnöke lezártnak tekinti az ügyet. Addig állt a kereskedő előtt, amíg az mormolt egy bocsánatkérő szót.
Aztán szó nélkül visszatért a pulthoz.
Azon az estén egy csésze kávét hagyott a papírjai mellett.
– Hideg lesz – mondta.
Gábriel meglepetten felnézett.
– Ez már régóta senkit sem érdekelt.
Lucia úgy tett, mintha egy függönyt ellenőrizne, nehogy a férfi lássa a mosolyát.
Miközben végeztek a házimunkával, beszélgetni kezdtek. A lány felfedezte, hogy a férfi emlékszik az utazók nevére, bár úgy tűnt, mintha nem hallaná őket. Megtudta, hogy Lucía vasalás közben nagyon halkan énekel, és hogy utálja az ételpazarlást.
Amikor talált egy hagymát, ami túl kicsi volt a fazékba, mártást készített belőle. Gabriel végül a „hagyma utolsó esélyének” nevezte.
Amikor először viccelődött, a lánynak rá kellett néznie, hogy biztosan jól hallotta-e.
De továbbra is kerülte a kérdést, hogy mi van a lány felől, aki sírva távozott.
A lehetőség egy szeptemberi viharral jött el.
