Gabriel tovább hallgatta, ahogy Lucía felidézte a többi étkezést. Amikor befejezte, keserédes örömmel tette a tűzhelyre az üres edényt, amit nem akart elveszíteni.

A következő héten, amikor Gabriel látta, hogy anyja megfoltozta a kötényét, hogy továbbra is használhassa, nem ajánlotta fel neki, hogy vesz neki egy másikat.

„A varrás biztonságos” – mondta.

Lucía tudta, hogy megértette.

A munka utáni együtt töltött idő alatt egyre jobban vonzódott hozzájuk a lány. Voltak olyan esték, amikor a lány korábban távozott, és a fiú nem kérdezte meg, miért. Máskor Gabriel kivitt egy széket a folyosóra, Lucía pedig a varrását vitte.

Kinevették az utazót, aki olyan hangosan horkolt, hogy felébredt. Vitatkoztak a vacsora fűszerességéről, és arról, hogy Doña Pilar pihenni jött-e, vagy a fogadót szemügyre venni.

Az utcáról már mosolyogni kezdték őket.

A megjegyzések formájukban változtak, de szándékukban nem.

– Már tudjuk, miért van még ott – mormolta egy nő, miközben Lucia elsétált mellettük a piacra menet.

Továbbment. Ez a mondat jobban fájt, mint be akarta vallani.

Délután nem ment ki a folyosóra. Nyitott bőrönddel maradt a szobájában, és arra gondolt, mennyire vágyott arra, hogy újrakezdhesse az életét valahol, ahol senki sem tud a bánatáról.

Gábriel egyszer felhívott.

– A konyhában hagytam a vacsorádat. Ha bármire szükséged van, lent leszek.

Nem próbálta meg a kilincset.

Lucía a zárban lévő kulcsra nézett, majd a párnán lévő zsebkendőre.

Nem akart elveszíteni egy újabb otthont mások véleménye miatt. Azt sem akarta, hogy egyedül maradjon, mert nem volt máshová mennie.

Másnap szabad délelőttöt kért. Meglátogatott egy özvegyasszonyt, akinek segítségre volt szüksége a varráshoz, és beleegyezett, hogy a szokásos munkaidején kívül elvégez néhány fizetett munkát.

Gábriel nem ellenkezett.

Miközben a megtakarított pénze egyre csak gyarapodott egy kis erszényben, Lucía ismét leült a verandára. A biztos tudat, hogy elmehet, még erősebbé tette benne a maradás vágyát.

Novemberben, a mise után Gabriel megállt egy kőrisfa alatt. Doña Pilar néhány lépéssel előtte járt.

Olyan erősen szorította a kalapot, hogy Lucia észrevette.

– Szeretnék kérdezni valamit, ami nem kapcsolódik a munkájához.

Várt.

– Szeretnélek feleségül venni. De először is tudnod kell, hogy mondhatsz nemet. A szobád és a fizetésed ugyanaz marad.

Lucia úgy érezte, túl gyorsan jönnek a könnyei.

– És mit tennél, ha igent mondanék?

Gábriel mély levegőt vett.

– Kérdezd meg magadtól, hogyan szeretnél élni. Annyi éven át döntöttem mindent egyedül, hogy most már meg kell tanulnom.

Közeledett.

–Kezdhetjük azzal, hogy nem használunk hivatalos megszólítást, amikor idegesek vagyunk.

Gabriel hangosan felnevetett. Lucia megfogta a kezét.

Januárban házasodtak össze a kerület fővárosában, Doña Pilar és a kocsis tanúként. Utána áldást kaptak egy kis kápolnában.

Lucía világoskék ruhát viselt, amit több éjszakán át varrt. A hajába egy fehér virágot tűzött.

Gabriel szóhoz sem jutott, amikor meglátta. A szertartás alatt remegő ujjakkal húzta a gyűrűt az ujjára.

Visszatérve ebédeltek a teraszon. Nem voltak zenészek, és a vendégek sem álltak hosszú sorban. Volt vakond, rizs és egy torta, ami kissé ferdén sült ki, mert Gabriel ragaszkodott hozzá, hogy segítsen.

Néhány napig titokban tartották a hírt azok között, akikkel együtt megosztoztak az asztalnál.

Amíg a boltos meg nem látta a gyűrűt.

A következő vasárnap Lucia elhagyta a misét, és több nőt talált, akik az átriumban várakoztak rá.

– Azt mondják, hozzámentél Don Gabrielhez – kezdte a boltos. – Mindazok után, amiktől figyelmeztettünk…

Lucía látta, hogy a férje pár lépésnyire megáll tőle. Nem jött oda, hogy válaszoljon helyette.

– Januárban házasodunk – mondta.

– És hogyan birkózol meg ezzel a temperamentummal való együttélésben?

–Ismerem a jellemét. Azt is tudom, hogyan bánik velem.

A boltos unokahúga összevonta a szemöldökét.

–De Beatriz sírva távozott.

– Nem tagadom. Azt kérdezem, hogy hányan voltak jelen, és hányan kérdezték, mi történt.

Senki sem reagált azonnal.

Lucia érezte, hogy a szíve a torkában kalapál, de a hangja nyugodt maradt.

„Amikor megérkeztem, féltem attól, amit mondtak. Ezért figyeltem, kérdezősködtem és vigyáztam magamra. Nem találtam meg azt a férfit, akit leírtál.”

A boltos lenézett a táskájára.

– Csak meg akartunk védeni téged.

– Akkor az segített volna, ha elmondták volna, mit tudnak, és azt is, mit nem.

Lucia szép vasárnapot kívánt nekik, majd Gabrielhez lépett.

Felajánlotta neki a karját. A lány azzal a nyugalommal fogadta el, amire a vonatról leszállás óta vágyott.

A városlakók nem változtatták meg azonnal a véleményüket. Néhányan folytatták a beszélgetést. Mások kérdéseket kezdtek feltenni, mielőtt megismételték volna a felszólalást.

A boltos egy délután egy paranccsal és egy rövid bocsánatkéréssel érkezett a fogadóba. Gabriel meghallgatta anélkül, hogy megalázta volna. Lucia felszolgálta neki a kávét, de nem tett úgy, mintha ezek a szavak soha nem fájtak volna.

Idővel a helyiek ismertté váltak ételeikről, tisztaságukról és arról a gondoskodásról, amellyel az utazókat fogadták.

Lucía jobban megszervezte a feladatokat. Amikor megengedhették maguknak, segítséget fogadtak a mosáshoz. Gabriel megtanult ülni, miközben mások dolgoztak anélkül, hogy úgy érezte volna, elhanyagolja a kötelességét.

Két gyermekük volt, akik léptekkel és kérdésekkel töltötték meg a folyosókat. Lucía fiókjában ott maradt anyja zsebkendője, a kis táska mellett, amiben az első megtakarításait gyűjtötte.