A szél kitépett egy ablakot a felső emeleten, és leszakított több csempét. Víz kezdett ömleni az ágyra. Gabriel felment az emeletre egy lámpával, míg Lucía felébresztette a vendéget, és átvitte egy másik szobába.
Vödrökkel, takarókkal és száraz ruhákkal rohantak. Az udvaron a ruhaszárító kötél összecsuklott, magával rántva a frissen mosott lepedőket.
Amikor Gabriel megpróbálta felvenni, egy lövéssorozat vizes tokkal találta el az arcát.
Lucía hangosan felnevetett, mielőtt még visszafoghatta volna magát.
Levette a kendőjét, ránézett a lányra, és ő is nevetni kezdett.
Végül átázva ültek a konyhában, csizmáik tócsákat hagytak a pad alatt.
Lucia mindkét kezében tartotta a csészéjét.
– Feltehetek egy nehéz kérdést?
Gabriel mosolya lehervadt, amikor meghallotta, hogy a lány megemlíti a pletykákat. Nem volt haragos. Az ajtó mögött hulló esőt bámulta, és egy kis idő múlva válaszolt.
A volt alkalmazott neve Beatriz volt. Eleinte jól dolgozott. Később bevallotta, hogy feleségül akar menni hozzá.
–Mondtam neki, hogy én nem így érzek. Hogy megtarthatja az állását, ha mindketten kényelmesen érezzük magunkat.
Ragaszkodott hozzá. A vendégek előtt viták kezdődtek, be nem jelentett hiányzások. Miután többször is megpróbálták megoldani a helyzetet, megegyeztek abban, hogy befejezik a munkát.
–Kifizettem neki, amivel tartoztam. Ajánlást ajánlottam neki azokra a feladatokra, amelyeket ténylegesen képes volt elvégezni. Elutasítva érezte magát, és azt mondta, hogy megaláztam.
Lucia mozdulatlanul tartotta a csészét.
– Miért nem magyarázta meg soha?
Gabriel összedörzsölte a még mindig hideg kezét.
– Vannak, akik nem azért tesznek fel kérdéseket, hogy meghallgassák őket. Azért tesznek fel kérdéseket, hogy valami új témáról beszélhessenek. Elegem van ebből.
– És hagyta őket beszélni.
– Nem tudom megakadályozni minden beszélgetést a téren. De válaszolhatok neked.
Hálás volt, hogy nem követelte tőle azonnal, hogy higgyen neki.
Másnap beszélt Doña Pilarral, egy vendéggel, aki már egy ideje ott tartózkodott. Az idős asszony tanúja volt az utolsó vitának, és megerősítette, hogy Gabriel nem sértette meg Beatrizt.
„Ügyetlen volt” – ismerte be. „Azt mondta neki, hogy majd beszélnek róla, ha megnyugszik, és ettől még jobban feldühödött. De amit utána mondtak, azt nem láttam.”
Lucía a kocsikkal segítő fiatalembert is meghallgatta. Emlékezetük a lényegben egybeesett.
Napokkal később rátalált Beatrizre, aki csipkét árult a piacon. Felismerte Doña Pilar leírásából, és bemutatkozott anélkül, hogy vevőnek tette volna magát.
Beatriz gyanakodva nézett rá.
– Gondolom, már elmondta a saját verzióját.
– Én is szerettem volna hallani felőled.
A másik fiatal nő a csipkére siklott.
Azt hitte, Gabriel figyelme többet jelent. Amikor a férfi elmagyarázta, hogy nem akar udvarolni neki, szégyellte magát. Utána veszekedtek, és azzal, hogy az utazók előtt hagyták el a fogadót, csak súlyosbította a fájdalmat.
– Amikor azt mondtam, hogy megalázott, senki sem kérdezte meg, hogyan. Ez elég volt nekik.
Lúcia hallgatott.
– Én sem javítottam ki őket – tette hozzá Beatriz.
Semmilyen ölelés vagy bocsánatkérés nem tette jóvá a kárt. Lucía értékelte az őszinteséget, és távozott, jobban megértve a szomorúságot, anélkül, hogy azt a másik bántalmazásának engedélyeként tekintette volna.
Amikor elmondta Gabrielnek, a férfi a végéig hallgatott.
– Bárcsak így megértettük volna egymást korábban – mormolta.
Nem vitatkozni ment vissza a boltba. Visszatért a fogadóba, és ott találta Gabrielt, aki kétségbeesett figyelemmel varrt egy gombot.
– Ha így tovább húzod, elszakítod az anyagot – mondta neki.
Átadta neki a kabátot. Luciát jobban meghatotta ez az apró bizalomgesztus, mint várta.
A vihar után Gábriel elkezdett az életéről beszélni.
Apja halála után örökölte a fogadót. Anyja már sokkal régebb óta nem volt ott. Egykori menyasszonya elhagyta, hogy feleségül menjen egy gazdag kereskedőhöz, és ő meggyőződött arról, hogy semmi érdekeset nem tud nyújtani neki egy tiszta szobán és egy adósságmentes vállalkozáson kívül.
Lucía mesélt neki azokról a hónapokról, amelyeket anyja ágya mellett töltött, és arról a félelméről, hogy elfelejti a hangját.
Egyik este félbehagyta a mondatot. Eszébe jutott, hogy többé nem írhat neki, hogy jól van.
Gabriel közelebb vitte a zsebkendőt, anélkül, hogy hozzáért volna.
– El tudnád mondani, milyen volt?
Addig beszélt, amíg egy gyertya el nem égett. A férfi nem próbálta siettetni a szomorúságát.
A következő vasárnap Lucía először készítette el anyja ünnepekre félretett pörköltet. A fűszerek illata elég volt ahhoz, hogy kicsábítsa a teraszra.
Gabriel a mosdókagylónál talált rá, amint nedves kézzel törölgette az arcát.
„Elfelejtettem, mennyire hiányzik, amikor jól mennek a dolgok” – vallotta be. „Amikor rosszul mennek a dolgok, tudom, miért sírok.”
A falnak támaszkodott, kissé távolabb.
–Még mindig arra gondolok, hogy felhívom apámat, ha beragad egy zár. Aztán eszembe jut, hogy magamnak kell megjavítanom.
Lucia halkan felnevetett a könnyein keresztül.
– Anyám azt mondta volna, hogy túl sokat sírok a kis hagyma miatt abban a fazékban.
Gabriel elmosolyodott, és várta, hogy a lány vissza akarjon térni.
Evés közben Doña Pilar kért egy kis időt. Lucía adott neki még egy adagot, és elmondta, kitől kapta a receptet. Most először említhette meg az anyját anélkül, hogy úgy érezte volna, mindenkinek csendben kell maradnia.
