Viccből küldték el visszautasított lányukat… de kiderült, hogy minden az volt, amiről a gazda álmodott.
Hortensia a szekér felé tolta legidősebb lányát, és megparancsolta a kocsisnak, hogy vigye el, mielőtt a földbirtokos rájön, hogy rossz menyasszonyt küldenek neki.
–A kövér fog menni Paloma helyett.
Beatriz nem sírt. Az apjára, Adolfora nézett, várva, hogy felnézzen a földről és kimondja a nevét. Megigazította a kalapját.
A húga a veranda alatt maradt, védve az új ruháját a portól.
– Legalább lesz helyed a pályán.
A lány a ruháit tartalmazó zsákot szorongatta. Belül, egy zsebkendőbe csavarva, egy megsárgult fénykép volt: egy idős férfi állt egy kapunál, egyik kezével a botján pihent. Egy volt szobalány adta neki, amikor még gyerek volt. Az anyja mindig azt állította, hogy a férfi egy senki.
A szekér elindult. Senki sem jött ki, hogy elbúcsúztassa.
1894 szeptembere volt. Michoacán útjain még mindig eső szaga terjengett, Beatriz pedig 26 éves volt, és meggyőződése volt – melyet megvetés csapásain keresztül tanult meg –, hogy a szeretet kérése újabb megaláztatásnak teszi ki magát.
A házassági ajánlat egy házasságközvetítőn keresztül érkezett. Esteban Robles, a Las Jacarandas tulajdonosa egy olyan nőt keresett, aki hajlandó lenne megosztani vele a vidéki életet. Hortensia felajánlotta neki Palomát, és ő elfogadta a családi látogatást.
Aztán megváltoztatta a terveit: csak Beatrizt küldi, egy kísérőlevéllel.
Elmagyarázta a lányának, hogy ez az utolsó esélye.
Átadott a kocsisnak egy borítékot is az adminisztrátornak.
Amikor megpillantották Las Jacarandas vályogfalait, Beatriz azt kívánta, bárcsak sötétedésig tartott volna az út. Egy magas férfi lépett ki a folyosóról, levette a kalapját, és először az arcába nézett, majd a zsákba, amit cipelt.
– Paloma kisasszony?
—Beatriz.
Segítségre várás nélkül lement.
– A nővérem nem akart jönni.
A férfi megkapta a levelet. Olvasás közben összeszorult az álla.
– Édesanyád azt írja, hogy beleegyeztél, hogy lecseréled.
– Anyukám sok mindent ír nekem.
Beatriz a tekintetét állta, bár remegett a keze.
– Ha mennem kell, mondd meg, hol van egy fogadó.
Esteban összehajtotta a papírt.
– Itt maradhatsz, amíg eldöntöd, mit csinálsz.
-Nincs pénzem.
-Majd evés után elintézünk mindent.
Ignacio őrmester egy kancsó vízzel jelent meg. Körülbelül 60 évesnek látszott, és olyan türelme volt, hogy mintha kiszélesítette volna a folyosót.
– Először is, portalanítsa magát, kisasszony.
A szobában tiszta ágy és az őszibarackfákra néző ablak volt. Beatriz a földön hagyta a zsákot, és nem merte kioldani.
Lefekvés előtt aláírta a poggyászát átvételi elismervényt, amit a kocsis hozott. Alatta egy másik papírlap volt. Ignacio észrevette a hajtogatást, széttépte és összevonta a szemöldökét.
– Ez a papír nem a miénk.
Esteban, aki éppen a folyosón haladt át, elvette.
Olvasás közben megváltozott az arckifejezése, de a kocsis előtt nem tett fel kérdéseket.
Azon az éjszakán Moro, az udvari kutya, ugatott, amikor egy hírvivő érkezett. Esteban levelet kapott a moreliai közjegyzőtől. Az olajlámpa mellett kinyitotta, és Beatriz Cervantes nevét olvasta benne.
Aztán kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy bőrkötésű jegyzetfüzetet.
Éjfél utánig ült, mindkét dokumentummal maga előtt.
Másnap reggel Beatriz lisztet, tojást és egy lábast talált a tűzhely mellett. Reggelit készített, mert le kellett foglalnia a kezét. Amikor Ignacio bejött, Beatriz már kávét szolgált fel.
– Hol esznek a munkások?
– Annál az asztalnál.
– Akkor tedd be az én csészémet is.
Miközben azon vitatkoztak, hogy kell-e még fahéj az atolének, megjelent Esteban. Leült velük. Senki sem szólt semmit arról, hogy mennyit eszik Beatriz. Senki sem figyelt a tányérjára.
Ez olyan módon hatott rá, amit nem tudott volna megmagyarázni.
A következő napokban a kertben segített. Tudta, hogyan ismerje fel a beteg gyökereket, és hogyan számítsa ki a palántáknak szükséges öntözést. Ignacio, miután konzultált Estebannal, fizetett munkát ajánlott neki.
„Nem kell munkával megkeresnie a kenyerét” – magyarázta.
– Saját pénzemet szeretném.
– Akkor egyezzünk meg a fizetésben.
Délutánonként átnézték a betakarítási számlákat. Beatriz észrevett egy hibás összeget; Esteban vitatkozás nélkül kijavította a főkönyvet.
Elkezdte kibontani a zsákját.
A földtulajdonos azonban láthatóan aggódott. Végül, miután a közjegyző levélben megerősítette a kért információkat, beszélni kért vele.
Letette a jegyzetfüzetet az asztalra.
– Ismerte Don Anselmo Cervantest?
Beatriz tagadta.
– Anyám azt mondta, hogy az apja meghalt, mielőtt férjhez ment.
Esteban lassan lélegzett.
– Négy hónapja halt meg.
A lány mozdulatlanul tartotta a kezét.
– Ő volt a nagyapja.
Egy vödör zuhanásának hangja az udvaron. Beatriz úgy hallotta a puffanást, mintha nagyon messze történt volna.
Esteban elmagyarázta, hogy Las Jacarandas nagy részét Don Anselmótól vásárolta utolsó betegsége alatt. A régi gyümölcsös, a forrás és egy kis ház nem volt benne az eladásban.
Az öreg az unokájának tartotta fenn őket.
– A közjegyző már egy ideje kereste.
Beatriz egy kék szalaggal nyitotta ki a jegyzetfüzetet.
Felismerte a nevét az első oldalon.
A bejegyzés egy értelmetlen utazást írt le egy guadalajarai címre. Egy másik pedig visszaküldött leveleket említett. Megjegyezték a születésnapokat, kérdéseket tettek fel az egészségi állapotával kapcsolatban, és apró ajándékokat is meg nem érkeztek.
Olvasott egy mondatot, és újra kellett kezdenie:
