Az esküvőjüket aratás után tartották.
Egy finom, hímzett pamutruhát választott, amit a saját méretei szerint készítettek. A varrónő megkérdezte, hogy szeretné-e, ha rövidebbek lennének az ujjak, hogy keskenyebbnek tűnjenek.
Beatriz a tükörképére nézett, és gyengéden megrázta a fejét.
– Fel akarom tudni emelni a karjaimat táncolni.
A ruha kényelmesen, gyönyörűen állt rajta, és az övé volt. A teste még mindig ugyanolyan volt, mint amikor leszállt a kocsiról.
Nem próbált a csokor mögé bújni.
Ignacio kikísérte az udvarra, ahol asztalokat állítottak fel a munkások és családtagjaik számára. Volt ott vakond, koronda és forró csokoládé. Moro a kapu mellett aludt, közömbösen a zenészekkel szemben.
Mielőtt elkezdődött volna a buli, Beatriz bevitte a nagyapja fényképét a házba.
Az ablak mellé tette, ahonnan a gyümölcsösre lehetett látni.
Esteban rajtakapta, hogy a képkeretet rendezgeti.
– Rendben van ott?
Egy kicsit szélesebbre húzta a függönyöket.
Kint Ignacio a vendégeket hívogatta; valaki nevetett, mert a harangok elnyomták az első akkordot.
Beatriz a fényképen látható idős férfira nézett.
Évekig egy zsák alján utazott, névtelenül és elrejtve.
Most friss virágok voltak mellette.
– Igen – válaszolta a lány.
Aztán megfogta Esteban kezét, és kiment ünnepelni.
