„Ma lett volna a 18. születésnapja. Remélem, valaki készített neki valamit, ami ízleni tud.”

Azon a születésnapon az anyja elvett tőle egy szelet tortát a vendégek előtt.

Beatriz lehunyta a szemét.

– Tudta, hogy létezem.

– Kiskorában a karjaiban tartotta.

Könnyek hullottak a kezére.

Esteban közelebb hozott egy zsebkendőt, és várt.

Amikor újra kapott levegőt, elment a fényképért. A földbirtokos azonnal felismerte.

– Ignacio a régi kapu mellett vitte el.

A konyhába hívott művezető a sarkainál fogva tartotta a képet.

– Több példányt is küldött a levelekkel.

Beatriz az évek óta magával cipelt elmosódott arcára nézett.

– Miért nem mondott nekem semmit anyám?

Senki sem válaszolt.

De Esteban kihajtogatta a poggyásszal küldött második lapot.

Nem nyugta volt: felhatalmazta Hortensiát, hogy a lánya bizonyos birtokairól tárgyaljon. Ezek között, a határaival leírtak szerint, ott volt a Las Jacarandas gyümölcsös is.

Beatriznek hányingere lett.

Az anyja küldte oda az előkészített dokumentummal.

A kegyetlenség miatt túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel.

A közjegyző levele a figyelmeztetés okát is kifejtette: Hortensia megkérdezte, hogy lánya megjelenhet-e a Las Jacarandas-i látogatás során, hogy birtokba vegye a gyümölcsöst. A közjegyző, aki továbbra is kezelte az ingatlanokat, levelet írt Estebannak, hogy megerősítse az örökösnő érkezését, és tájékoztassa arról, hogy személyesen kíván beszélni vele.

Az anya rosszul számolt, amikor azt feltételezte, hogy mindkét férfi elfogadja az utasításait.

Továbbá maga a házasságközvetítő később írásban megerősítette, hogy Hortensia ragaszkodott ehhez a családhoz, miután megtudta a birtok nevét.

Paloma volt a csábító személy, hogy meghívást szerezzenek; Beatriz, az a személy, akinek az aláírására szükségük volt.

– Aláírtam?

– Aláírta a fenti elismervényt.

Esteban az üres helyre mutatott.

– Ignacio korábban szétválasztotta a lepedőket.

Végighúzta az ujjával a papír szélét.

Egész életében azt gondolta, hogy az engedelmesség megelőzi a problémákat. Most látta, milyen közel került ahhoz, hogy elveszítsen valamit, amiről nem is tudott.

Paloma 3 nappal később érkezett meg, egy bérelt autóval.

Világos kesztyűt viselt, és egy ölelést, ami abban a pillanatban véget ért, amikor megérintette a húgát.

– Anya nagyon aggódik.

Beatriz fogadta a folyosón.

– Írhatsz nekem.

Paloma a boltívekre, a bőrfotelekre, a háttérben elterülő fasorokra nézett.

– Ez a hely szebb, mint ahogy mondták.

Vizet kért. Míg Beatriz bement érte, ő eltűnt az irodában.

Ignacio a gyümölcsös tervrajzát hajtogatta.

– Ez a dokumentum itt marad.

Paloma otthagyta az asztalon.

– Csak figyeltem.

Esteban a hangok hallatán megérkezett. A fiatal nő megpróbált rámosolyogni, ahogy hetekkel korábban, a pátzcuaroi vásáron tette, amikor egy másik vezetéknévvel mutatkozott be, és megkérdezte, mennyit ér a földje.

Akkoriban még nem hozta összefüggésbe azt a kacér látogatót a házasságközvetítő jelöltjével.

Most már megértette.

– Tudta, honnan jön a húga.

Paloma Beatrizt kereste az ajtóban.

– Ne légy hülye.

– Mit akartak legközelebb, hogy aláírjak?

A húga szorosabbra húzta a kesztyűjét.

– Anya sokat költött a támogatásunkra.

– Én is dolgozom, már gyerekkorom óta.

– Te vagy a lánya.

Beatriz emlékezett a kora reggeli mosásra, az ételekre, amiket leülés előtt felszolgált, Paloma ruháira, amiket megfoltozott, miközben az övéi szakadtak voltak.

– Pontosan ezért kellett volna gondoskodnia rólam.

Paloma elvesztette a mosolyát.

– Gondolod, hogy ez az ember megvédene, ha nem lenne szó földekről?

A kérdés pontosan a sebet találta meg.

Esteban előrelépett, de Beatriz felemelte a kezét.

– Azt akarom, hogy elmenj.

Halkan csengett a hangja.

Meg kellett ismételnie.

Ezúttal Paloma engedelmeskedett.

Utána Beatriz bezárkózott a szobájába. Nem jött le vacsorázni. Esteban egy tálcát hagyott az ajtó mellett, és bement.

Az éjszakát a napló olvasásával töltötte.

Hajnalban egy cetlit talált a csésze alatt.

„Az autó készen áll, ha független tanácsadóval szeretne konzultálni Moreliában. Ön dönti el, hogy kivel.”

Addig olvasta, amíg fel nem hagyott a rejtett állapot keresésével.

Mivel senkit sem ismert abban a városban, megkérte Ignaciót, hogy érdeklődjön egy olyan közjegyző után, aki nem érintett Esteban üzleti ügyeiben. Ignacio Don Vicente Salgadót ajánlotta, aki évek óta vezette a szomszédos közösség könyvelését.

A közjegyző megvizsgálta a leveleket, és azt javasolta, hogy nyújtsák be a dokumentumokat a hagyatéki eljárást vezető közjegyzőnek. Kérte a végrendelet és az adásvételi okirat másolatait is.

A dolog megoldása eltartana egy ideig.

Beatriz elfogadta a várakozást.

Hortensia viszont követelést nyújtott be: azt állította, hogy apja megígérte neki a gyümölcsöst, és hogy Beatriz beleegyezett, hogy neki adja.

A lány koszos ujjakkal fogadta a hírt.

– Hadd mutassa be, amije van.

Aztán kérte, hogy minden választ aláírjon, miután elolvasta.

A következő hetekben utaznia kellett, tanúskodnia és hallgatnia kellett, ahogy egy idegen úgy meséli el az életét, mintha képtelen lenne megérteni azt.

A képviselő arra célzott, hogy Esteban meggyőzte őt az örökségből való hasznáról.

Beatriz fájdalmasan fedezte fel, hogy ezek a gyanúk még a legkedvesebb gesztusokat is kísérthetik.

Délután rajtakapta, hogy egy széket javít.

– Talán máshol kellene megszállnom, amíg ez befejeződik.

Esteban otthagyta a szerszámot.

– Elkísérhetlek, hogy megkeressem.

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Azt hittem, megpróbál megállítani.

– Nem akarom, hogy maradjon, nehogy felzaklassanak.