Beatriz leült vele szemben.

Ez volt az első alkalom, hogy a magányról anélkül beszéltek, hogy a munkájuk mögé rejtették volna. Esteban bevallotta, hogy megpróbált megházasodni, hogy elkerülje az üres házba való visszatérést, de most szégyelli, hogy ilyen nagy döntést levelek és ajánlások útján kötött ki.

Azt mondta, hogy néha gyorsan folytatta az evést, pedig senki sem vette el tőle a tányért.

Figyelt.

Beatriz úgy döntött, hogy marad.

De a dokumentumait egy dobozba tette, a kulcsot pedig megtartotta. Esteban felajánlotta neki a helyet az irodában, és elkezdte külön kiadni neki a gyümölcsöse számláit.

Ezek a határok megkönnyítették a bizalom kialakulását.

Egy esős délután Beatrizt rajtakapta, amint Ignacióval nevetgélnek egy grafton, amin mindketten feladtak, mert elveszettnek tartották. Sár tapadt az arcára. Amikor észrevette Beatrizt, sietve letörölte.

Esteban átnyújtott neki egy lehullott barackvirágot.

– Azért jöttem, hogy megkérjelek, mutasd meg holnap, hogyan mentették meg.

Beatriz zavart mosollyal fogadta el a virágot.

Sokkal jobban fogok emlékezni arra a délutánra, mint bármilyen bókra.

A döntő vallomás Hortensia saját apjától származott. Miután beidézték, hogy tisztázza a dokumentumok eredetét, Adolfo elismerte, hogy Hortensia értesítést kapott a végrendeletről.

Azt is bevallotta, hogy évekkel ezelőtt látta a nagyapja leveleit.

Beatriz jelen volt.

– Olvastad őket?

Az apja bólintott anélkül, hogy ránézett volna.

– Tudtad, hogy engem keres?

Ismét bólintott.

Várta a magyarázatot. Adolfo összedörzsölte a kezét, képtelen volt bármit is felajánlani neki, csak a régi gyávaságát.

Beatriz még a tárgyalás vége előtt távozott. Az épület udvarán egy falnak kellett támaszkodnia.

Gyakran képzelte, hogy az apja semmit sem tud.

Az elvesztése majdnem annyira fájt, mint az ő elvesztése.

Ignacio némán kísérte vissza.

A kereset végül elutasításra került. A végrendelet egyértelműen meghatározta a vagyontárgyakat; az Estebannak történő eladás tiszteletben tartotta ezt a fenntartást, és Beatriz nem írta alá az átruházást.

Amikor megkapta a hitelesített másolatokat, a mellkasához szorította a csomagot.

Aztán megkérte, hogy látogassa meg nagyapja sírját.

Virágokat hozott a kertből.

Nem a földnek köszönte meg először.

– Szerettem volna találkozni veled.

Addig maradt ott, amíg ki tudta mondani fulladás nélkül.

Hortensia december elején jelent meg Las Jacarandasban.

Beatriz a vetőmagos zsákokat ellenőrizte, és nem rohant érte.

Az anyja egy borítékot tett a folyosói asztalra.

– Ezt még meg tudjuk oldani családként.

Bent pénzt ajánlottak fel a veteményeskertért cserébe.

Beatriz nem nyúlt hozzá.

– Miért rejtetted el előlem a nagyapámat?

Hortensia a fák felé nézett.

– Megtagadta tőlem a segítséget, amikor szükségem lett volna rá.

Fokozatosan elárulta, hogy jelzáloggal követelte Don Anselmótól az ingatlant, hogy Adolfo kudarcot vallott üzleti vállalkozásait finanszírozhassa. Az idős férfi ezt elutasította. Elment a kislányával, és megszakította a kapcsolatot.

Paloma később született. Nem osztozott a szökés emlékeiben, és az arcán sem, ami annyira emlékeztette Hortensiát az apjára.

– Még akkor is olyan voltál, mint ő, amikor hallgattál.

Beatriz lassú hideget érzett.

– Gyerek voltam.

Az anyja meghúzta a táska cipzárját.

– Fogalmad sincs, mit kellett elviselnem.

– Te sem akartad tudni, min megyek keresztül.

Hortensia a borítékra mutatott.

– Fogadd el a pénzt, és felejtsd el ezt a fantáziát.

Aztán a ház felé nézett.

– Egy olyan férfi, mint Esteban, végül a saját társadalmi rétegéből való feleséget fog keresni.

Beatriz látta, hogy a földbirtokos megáll a boltív alatt. Ignacio a kútnál volt. Még egyikük sem közeledett.

Állta anyja tekintetét.

– Elfogadhatod az ajánlatot.

– Én vagyok az anyád.

A mondat, amely évek óta véget vetett minden párbeszédnek, feloldódott közöttük.

Beatriz késztetést érzett, hogy megölelje. Szégyellte magát, hogy egyáltalán meg akarja ölelni.

De emlékezett arra a kislányra is, aki mindig várta a következő kedves gesztust.

– Ezért fáj annyira.

Hortensia lesütötte a szemét.

Nem kért bocsánatot.

Felvette a borítékot, és az autó felé indult.

Beatriz sírva fakadt, amikor már nem láthatta. Esteban odalépett hozzá, és megkérdezte, kér-e társaságot.

A nő bólintott.

Azon az éjszakán nem olvasta el a jegyzetfüzetet. Letette az ágya mellé, és nyitott ablaknál aludt.

Az élet nem vált hirtelen könnyűvé. Voltak reggelek, amikor még bocsánatot kért, amiért leült egy székre. Máskor pedig anyja jóváhagyására várt, mielőtt bármit is vásárolt volna a fizetéséből.

Azonban ő gondozta a zöldségeskertet, segítséget fogadott a kis ház felújításához, és megtanulta, hogyan alkudjon az árakról anélkül, hogy lehalkítaná a hangját.

Egy délután levelet kapott Adolfotól. Azt írta, hogy sajnálja a történteket, de hozzátette, hogy Hortensia nagyon szenved, és hogy meg kell értenie őt.

Beatriz otthagyta az újságot az asztalon.

Több napba telt, mire válaszolt. Azt mondta neki, hogy meglátogathatja, ha meg akarja beszélni az engedélyt kapott dolgokról, anélkül, hogy bárki lelkiismeretét nyugtatná.

Még mindig nem kaptam választ, amikor az őszibarackfák virágba borultak.

Fájt, de már nem szakította félbe az életét azzal, hogy egy autó hangjára várt az úton.

Esteban vacsora után sétára hívta. Néha a termésről vitatkoztak, máskor pedig az egész sétát kölcsönkönyvekről beszélgették.

Februárban, a virágzó őszibarackfák alatt, engedélyt kért tőle, hogy udvarolhasson neki.

Beatriz elmosolyodott, mielőtt válaszolt.

– Ezúttal mindent közvetlenül tőlem kell megkérdezned.

– Ezt tervezem én is csinálni.