Egyszer megkorbácsolták, mert kenyeret lopott a herceg falujában; évekkel később gazdag özvegyként tért vissza.
„Meg kell kóstolnia a kenyerünket, Alcázar asszony. Ez a város büszkesége.”
Az özvegy grófnő közelebb hozta az ezüstkosarat.
Isidora levágott egy szeletet. A kék selyem alatt 12 heg hálózta be a hátát.
– Köszönöm, asszonyom, nagyon jól emlékszem rá.
Senki sem ismerte fel az arcát.
Sem a háziasszony, aki a pénzét akarta megkapni, sem a jobbján ülő intéző, sem a volt bíró, aki az előbb dicsérte a modorát.
Mindannyian ott voltak a téren 12 évvel ezelőtt.
Mindenki látta, mennyibe kerülhet egy vekni kenyér.
1807 telén, amikor ezek az északi területek még Új-Hispániához tartoztak, Isidora Rivas 17 éves volt, és volt egy 6 éves húga.
Emilia remegett egy vékony matracon.
-Éhes vagyok.
Isidora megsimogatta forró homlokát.
A házban már nem volt semmi eladnivaló. Az apja, Monteclaro gróf vadőrje, hónapokkal korábban meghalt, miután beleesett egy szakadékba.
Röviddel azelőtt azzal vádolta Baltasar Escobedo adminisztrátort, hogy titokban fát adott el, és a szegényeknek szánt pénzt eltulajdonította.
Balesetként jelentették.
Senki sem akart túl sok kérdést feltenni.
Az anyja később meghalt. Isidora egyedül maradt Emiliával és a gróf földjén bérelt ház adósságaival.
Azon a reggelen kendőbe burkolózva kiment a pékségbe.
Matilde Fuentes gyerekkora óta ismerte.
– A húgom beteg – magyarázta Isidora. – Nincs pénzem. Takaríthatok, lisztet hordok, vagy dolgozhatok éjszaka is.
Matilde elvett egy még meleg kenyeret.
– Apád kihúzta a fiamat a folyóból. Soha nem szólt fel nekem. Vidd el innen!
Isidora a mellkasához szorította a kenyeret.
Az ajtó kinyílt.
Baltasar belépett, és lerázta a jeget a kabátjáról.
A kenyérre nézett és elmosolyodott.
– Most már ő is lop?
– Doña Matilde adta nekem.
A cukrász kinyitotta a száját.
Baltazár felé fordult.
—Hamarosan lejár a szerződésed. Másokat is érdekel ez a sütő.
Matilde elsápadt.
Két gyermeke volt, és más módon nem tudta eltartani őket.
– Mondd meg neki – könyörgött Isidora.
A nő lehajtotta a fejét.
– Nem láttam, hogy fizetett volna.
Ez a kifejezés az ajándékot váddá változtatta.
Ignacio Falcón bíró, az adminisztrátor barátja, néhány percig hallgatta Isidorát, és úgy döntött, hogy a büntetés példaként szolgál majd.
Másnap elvitték a téren lévő postára.
Emilia Doña Teodora ablakán nézett ki, aki a szomszédjuk volt, és befogadta őket.
Isidora megpróbált a hangjára koncentrálni.
Fájdalom, hideg volt, és csend honolt az emberek részéről, akik nem mertek mozdulni.
Aztán paták dobogása hallatszott.
– Egyszerűen csak úgy van!
Leandro de la Vega, a gróf fia, leugrott a lováról és elé lépett.
20 éves volt.
Két férfi letartóztatta, a bíró pedig elrendelte az eljárás folytatását.
Amikor Isidorát kiengedték, a fiatalember letérdelt mellé, betakarta, és egy vászonkendőt szorított a sebeire.
– Várj egy kicsit. Kérlek.
Az egyik sarokban egy hímzett L betű volt.
Egy női hang hallatszott egy hintóból.
– Kelj fel! Színpadot csinálsz.
Isidora elvesztette az eszméletét, mielőtt meglátta volna az arcát.
Teodora házában ébredt fel.
A zsebkendő még mindig az ujjai között volt.
Napokkal később Baltasar megérkezett a magisztrátus embereivel. A nővérek házában már új lakók laktak. Isidorának el kellett hagynia a várost, Emiliát pedig árvaházba vitték.
Megpróbált felkelni.
– Majd én gondoskodom róla.
Baltasar az ágyára nézett.
-Mint?
A búcsúzkodás az út szélén történt.
Isidora egy fából készült szívet helyezett Emilia nyakába, amelyet az apja faragott, amikor a kislány megszületett.
– Amikor félsz, szorítsd meg. Elmegyek érted.
Emília sírva fakadt, anélkül, hogy meg tudott volna szólalni.
Isidora addig nézte, amíg a szekér el nem tűnt.
Aztán elindult.
Hetekkel később megérkezett Veracruzba, az út egy részén néhány öszvérhajcsár segítette.
Megtartotta a zsebkendőt, a megfoltozott ruhákat és egy ígéretet, amit lefekvés előtt megismételtek.
Munkát talált Agustín Alcázar, egy özvegy kereskedő irodáinak takarítójaként, aki a dokkokból építette fel vagyonát.
Isidora minden reggel elhaladt a könyvei mellett.
Az apja megtanította számokat olvasni, hogy segítsen neki az erdei feljegyzésekben.
Egy nap azt tapasztalta, hogy ismételt fizetéseket és kétszeri terhelést rendelt az árutól.
Engedélyt kért, hogy rámutathasson.
Alcázar türelmetlenül hallgatta. Aztán átfutotta a lapokat.
A könyvelő évek óta lopott tőle.
Isidora abbahagyta a padló takarítását, és elkezdte rendszerezni a dokumentumokat.
Az első fizetésével írt a hospice-nak.
A válasz hónapokig tartott.
Baltasar aláírta: Emilia lázban halt meg. Nem maradt semmijük.
Isidora elolvasta a földön heverő levelet.
Azon az éjszakán nem aludt.
Hajnalban eltette az újságot a zsebkendő mellé, és kiment dolgozni.
Nem fogadta el a hírt anélkül, hogy utánajárt volna. Újra írt, kért egy másolatot a nyilvántartásból, és fizetett egy futárnak, hogy érdeklődjön a hospice-ban.
Minden válasz ugyanazon a napon ismétlődött.
Évekkel később, amikor már napi fizetés nélkül is visszatérhetett a vidékre, talált egy halotti listát és egy névtelen temetőt. Nem talált olyan sírt, amelyről gondoskodhatott volna.
Egy másik zsebkendőbe csavart földdel tért vissza Veracruzba. A földet egy virágcserépbe tette, és bazsalikomot ültetett bele, mert Emilia szokta a leveleihez érni, hogy illatosítsa a kezét.
Tanult a szerződésekről, a levelezésről és a tárgyalásokról. Nem volt könnyű. Alcázar kijavította, a lány vitatkozott vele, és végül mindketten megbíztak egymásban.
