25 évesen Isidora beleegyezett, hogy feleségül veszi.

Nyugodt megállapodás volt, anélkül, hogy szenvedélyt színleltek volna, amit egyikük sem ígért. A nő az üzlet jó részét intézte; a férfi azt akarta, hogy a nő folytathassa, miután ő már nincs ott.

Tiszteletben tartották őket.

Amikor Agustín meglátta a hegeket, nem kérdezett rá a részletekre.

„Senkinek sem volt joga ezt tenni veled” – mondta.

Négy évvel később meghalt, hátrahagyva a nőnek egy szállítmányozási céget, raktárakat és olyan szabadságot, amiről soha nem álmodott.

Isidora 29 éves volt, amikor híreket kapott Monteclarótól.

Az öreg gróf meghalt. Fia adósságokat, pusztuló földeket és egyre gazdagabb adminisztrátort örökölt.

Megkérte az ügyvédjét, hogy tanulmányozza át az ingatlannal kapcsolatos kötelezettségeket.

Aztán felvette azokat a kölcsönöket, amelyek a csőd szélén tartották.

„Biztos vagy benne?” – kérdezte.

Isidora átnézte az Emiliáról szóló levelet.

– Látni akarom a számlákat.

Fekete hintóval tért vissza a faluba.

Felismerte a patakot, a pékséget és a postát.

Be kellett csuknia a szemét, hogy átmenjen a téren.

Az özvegy Amália grófnő mosolyogva üdvözölte.

Isidora azonnal felismerte a hangját.

Amália csak a hitelezőt ismerte el, aki dönthetett a háza sorsáról.

Leandro a könyvtárban várta.

32 évesen fáradt arckifejezéssel és nyitott számlákkal állt előtte.

„Nem fogom úgy tenni, mintha örülnék ennek a látogatásnak” – mondta. „De a tartozásokért felelni fogok.”

Isidora hidegen nézett rá.

Emlékezett rá, hogy megpróbált segíteni neki.

Arra is emlékezett, hogy magára hagyták.

Azon az estén megérkezett az ezüstkosár.

Isidora nem ette meg a kenyeret.

Vacsora után Leandro utolérte a lépcsőnél.

– Nem tetszett?

Állta a tekintetét.

– A kenyér ebben a városban nagyon drága. Vannak, akik egész életükben fizetnek érte.

Mielőtt a férfi megkérdezhette volna, felment az emeletre.

Heteket töltöttek a dokumentumok átnézésével.

Isidora olyan faeladásokat talált, amelyek nem jelentek meg a könyvelésben, a hospice-nak szánt összegeket, valamint olyan gyermekek számláit, akik már nem voltak ott.

Azt is felfedezte, hogy Leandro lovakat adott el egy iskola felújítására, és csökkentette a kiadásait, hogy kifizethesse a munkásokat.

Baltasar továbbra is az üzletek egy részét irányította az öreg gróf által aláírt szerződések révén.

Leandro vitatkozni kezdett velük.

Isidora elvitte a megállapításait az ügyvédhez.

Egyik reggel Leandro felfüggesztette a szemlét, hogy ellátogasson egy bérlőhöz, akinek a fia balesetet szenvedett. Isidora az ablaknál várta.

Visszatérése után nem nagylelkűségből magyarázta a történteket. Elnézést kért a késésért, és folytatta a munkát.

A kopott bilincseire nézett. Nem egy olyan férfi bilincsei voltak, akit közömbös minden iránt, ami az étkezőjén kívül történik.

Ez a felismerés kellemetlenül érintette.

Évekig gyakorolta, mit fog mondani visszatérése után. Egyik beszédében sem számított arra, hogy különbséget kell tennie az azonos vezetéknevű emberek között.

Nem akartam pletykákat.

Olyan dokumentumokat akartam, amelyek kiállják a kihallgatást.

Egyik délután a teraszon Leandro a tér felé nézett.

– Utálom azt a posztot.

Mozdulatlan maradt.

„Megkorbácsoltak ott egy lányt. Megpróbáltam megakadályozni. Aztán kerestem, de addigra már kicsapták.”

Isidora a korlátba kapaszkodott.

-És aztán?

– Hospice-oknak, plébániáknak és fogadóknak írtam. Évekig téves nyomokat kaptam.

A kezeit nézte.

– Soha nem felejtettem el a nevét.

Abban a pillanatban ki akarta mondani.

Nem tehette.

Azon az estén elővette a zsebkendőjét.

Az L már nem volt rejtély.

Baltasar is kezdte felismerni őt.

Az arcvonásai, a feje oldalra billentésének módja és a hospice-szal kapcsolatos kérdései nyugtalanították.

Nyomozást rendelt el az özvegy Alcázar ellen.

A válasz még az aratótánc előtt megérkezett.

Isidora Rivas.

A kenyérlány.

A tánc alatt Leandro meghívta egy táncra.

Túl komolyan táncolt, és rosszul számolt egy fordulatot.

Isidora meglepetten felnevetett.

Néhány pillanatig ott volt anélkül, hogy hegeket vagy dokumentumokat számolt volna.

Aztán Baltazár felment a zenészekkel.

– Megtévesztettek minket.

A szoba elcsendesedett.

– Alcázar asszony Isidora Rivas. Ebben a városban rablásért ítélték el.

Mormogás kezdődött.

Isidora érezte a tér hidegét.

Baltasar hátulról közeledett, és megrántotta a hátán lévő anyagot. A varrás felengedett, mielőtt Leandro ellökhette volna magától.

Egy leányzó szaladt kendővel.

Isidora befedte magát.

A hegek láthatóak voltak.

Amália hátrébb lépett.

– Egy tolvaj ül az asztalomnál.

Leandro az anyjához fordult.

– Egyszerűen csak úgy van!

De Isidora már a kijárat felé tartott.

Senki sem állította meg.

Teodora, aki most már majdnem megvakult, kinyitotta az ajtót és megölelte.

Amikor Leandro később megérkezett, a nő nem volt hajlandó fogadni.

Hagyott egy levelet.

– Kérlek, hadd olvassa el, amikor tudja.

Isidora egy komódra tette.

Nem voltam felkészülve semmilyen más magyarázatra.

Pletykák keringtek a régióban. Egyesek megtévesztésről beszéltek; mások egy bosszút áhító özvegyről.

Kevesen kérdezték, miért büntettek meg egy 17 éves lányt.

Az ötödik napon Vicente, Matilde fia megérkezett Teodora házába.

Az anyja beteg volt, és megkérték, hogy beszélhessen.

Isidora a hátsó szobában találta a péket. Egy pap és egy írnok várt rá.

Matilde sírni kezdett.

– Én adtam neked. Hagytam, hogy megbüntessenek, hogy megmentsem az üzletemet.

Isidora leült mellé.

– Mindig is tudtam, hogy ő adta nekem.

– Van még több is.

A nő azt mondta, látta Baltasart Isidora apját követni a szakadékon átvezető ösvényen. Mielőtt halálhíre napvilágra került, egy veszekedést hallott.