Nem tudtam megerősíteni azt, amit nem láttam.

De készen állt felfedni azt, amiről eddig hallgatott.

Isidora a szék szélét fogta.

Matilde a fiát kereste a szemével.

–Vicente ellátmányt vitt a hospice-nak. Látta, ahogy a fiatal Leandro kiviszi onnan a húgodat.

A fiú bólintott.

– Láza volt. Köpenybe csavarva cipelte.

Isidora lélegzete elállt.

– A húgom?

– Élve kihozta – mondta Vicente –. Mielőtt megjelent volna a levél, amelyben a haláláról írták.

Isidora olyan gyorsan felkelt, hogy a kendő leesett az öléből.

Átment a városon anélkül, hogy a postára nézett volna.

Leandrót a könyvtárban találta.

– Hol van Emília?

Mozdulatlan maradt.

– Pueblában. Éljen sokáig!

Isidorának az ajtónak kellett támaszkodnia.

Leandro odahozott egy széket.

–Attal a nővel van, aki gyerekkoromban gondozott. Betegként találtam az árvaházban, és elvittem hozzá.

– Miért nem mondtad el nekem?

Rámutatott a levélre, amit Teodora házában hagyott.

–Megpróbáltam. A tánc után megértettem, hogy ki vagy.

Isidora leült.

Elmagyarázta a házkutatásokat, a közleményeket és a megválaszolatlan leveleket. Soha nem hozta összefüggésbe a veracruzi könyvelőt azzal a kirúgott lánnyal.

Emilia felnőtt, tanult, és minden évben rákérdezett.

„Fából van a szíve” – tette hozzá.

Isidora a kezébe kapta az arcát.

Visszafojtatlanul sírt.

Leandro a közelben maradt és várt.

Amikor már tudott beszélni, elővette a zsebkendőt.

– Arra kért, hogy álljak ellen.

Felismerte a kezdőbetűt.

– Megtartotta.

– Ez volt az egyetlen jó dolog, amire emlékeztem arról a napról.

Leandro lehajtotta a fejét.

Isidora nem kérte tőle, hogy bocsásson meg magának. Még mindig meg kellett találnia a húgát.

Parancsot adtak elő egy hintót Pueblába.

Eközben az ügyvéd rendszerezte a dokumentumokat, és benyújtotta az első panaszokat egy, a Baltasar régi megállapodásain kívül álló hatósághoz.

A következő monteclarói találkozó nem volt ünnepi.

Leandro összehívatta azokat, akik hallották a nyilvános vádat, valamint azokat is, akik a szabálytalanságok kivizsgálásáért felelősek voltak.

Isidora feketében lépett be.

Amália szólni akart.

A fia megállította.

– Ezúttal hallgatni fogunk.

Baltasar a volt bíró mellett állt.

Mosolygott, amikor meglátta a kenyérkosarat.

– Gondolom, ma ki tudod majd fizetni.

Isidora vett egy szeletet.

– Az a nap ajándék volt. Amit bűncselekménnyé változtattál, az a szegénységem volt.

Matilde vallomását az asztalon hagyta.

Ezután bemutatta a könyveket, ellenőrizte a kereskedőkkel, a nyugtákat és a hospice nyilvántartásait.

Volt ott egy pénz, amit Emilia évekig gyűjtött, annak ellenére, hogy az adminisztrátor halottnak nyilvánította.

Baltasar felemelte a hangját.

– Ez egy elítélt asszony szava!

– Ez az ő aláírása is – felelte az ügyvéd, és egy fizetési meghagyásra mutatott.

Egy tisztviselő kérte, hogy őrizzék meg az összes dokumentumot.

Baltazár az ajtó felé nézett.

Aztán egy fiatal hang megállította.

– Azt is szeretném tudni, miért írta, hogy meghalt.

Isidora megfordult.

A bejáratnál egy 18 éves lány állt utazóruhában, nyakában egy fa szív lógott.

Emilia az ujjai között tartotta.

– Minden nap megnyomkodtam.

Isidora előrelépett anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogyan kell mozgatni a lábait.

A húga futott.

A szoba közepén olyan szorosan ölelték egymást, hogy mindketten elvesztették az egyensúlyukat.

Leandro közelebb hozott egy széket, de egyikük sem akart leülni.

– Elmentem keresni téged! – kiáltotta Isidora.

-Tudom.

Emília úgy simogatta a haját, mint amikor kicsi volt.

Isidora 12 év után először tudta kiejteni a nevét anélkül, hogy úgy érezte volna, mintha egy sírhoz beszélne.

A számlák felülvizsgálata ezt követően folytatódott.

Baltasart nem a vacsorapartit övező csend miatt ítélték el. Voltak tanúvallomások, dokumentumok, és nyomozás is indult az erdőőr halálának ügyében.

Egy volt alkalmazott is megjelent, aki hajlandó volt tanúskodni aznap este történtekről.

A folyamat Baltasar börtönbe kerülésével és a vele együttműködő bíró elbocsátásával zárult.

Isidora ítéletét hatályon kívül helyezték.

Kért egy másolatot.

Az Emiliáról szóló hamis levél mellett tartotta. Emlékeznie kellett rá, hogy hazugság volt, még azokon a napokon is, amikor a teste még az ellenkezőjét hitte.

Amália meglátogatta Teodóra házában.

Nem viselt ékszert, és nem keresett kifogásokat.

– Jobban aggasztott a házam szégyene, mint egy lány fájdalma.

Isidora hallgatott rá.

Nem tudott neki azonnal megbocsántani.

Hagyta, hogy befejezze.

Ennek mára elégnek kellett volna lennie.

A következő hónapokban Isidora a bérlők kilakoltatása nélkül rendezte Monteclaro adósságait. Teljes körű elszámolást követelt, és a behajtott összeget visszajuttatta a hospice-nak.

Emilia úgy döntött, hogy folytatja a tanulmányait.

A nővérek újra megismerték egymást.

Az első éjszaka Isidora meg akarta igazítani a takaróját, mint amikor hatéves volt. Emilia hagyta, majd megfogta a kezét.

– Nincs többé szükségem arra, hogy mindig helyettesíts engem.

Isidora akaratlanul is megbántódott, és visszahúzta az ujjait.

A nővére ismét közelebb húzta magához.

– De szeretném, ha egy kicsit maradnál.

Az ágy mellett ültek. Emilia elmesélte, ki tanította olvasni és hogyan tanult meg úszni. Isidora hajnalig hallgatott.

Rájött, hogy a nővére visszaszerzése azt is jelenti, hogy megtudja, milyen életet élt nélküle.

Nem volt közös ízlésük vagy emlékük. Néha elvesztegetett éveken sírtak, máskor jelentéktelen dolgokon vitatkoztak, és végül csak nevettek.

Leandro anélkül látogatta meg őket, hogy feltűnően jelen lett volna.

Isidora olyan okokból kezdett keresni, amelyeknek semmi közük nem volt a könyvekhez.