– Nem! – sikította Brooke. – Az az én autóm!
– Ez egy céges flottajármű, Brooke – javítottam ki finoman.
Ahogy a szobában teljes káosz uralkodott, megszólalt a telefonom a zsebemben. Üzenet volt attól a magánnyomozótól, akit egy hete béreltem fel, hogy utánajárjon Brooke múltjának.
Megnyitottam az üzenetet. Egy fénykép volt, mindössze három nappal ezelőtti időbélyeggel. Brooke egy félhomályos bárban ült, és agresszívan smárolt egy erősen tetovált férfival. A fotó alatti képaláírás így szólt: Célpont Kyle Vance-szel. Ismert társa. A pénzügyi feljegyzések szerint Brooke az elmúlt hat hónapban Trent „bérleti díjának” pénzét Kyle bankszámlájára utalta.
Felnéztem a telefonomból. Brooke sírt, és Trent mellkasát ütögette, miközben próbálta megnyugtatni. Lassan odamentem hozzá, és átnyújtottam neki a telefonomat.
– Brooke – mondtam halkan, hogy csak ő és Trent hallják. – Ki az a Kyle?
Brooke lenézett a képernyőre. Az összes vér kifutott az arcából. Azonnal abbahagyta a sírást, vonásai rettegésbe rándultak.
Trent a válla fölött a fotóra nézett. Leesett az álla. „Brooke… mi ez? Ki az?”
– Kérdezd meg tőle a babát, Trent – suttogtam.
Brooke visszalökte felém a telefont, és egy hatalmas lépést hátrált Trenttől. Nem szeretettel, hanem sarokba szorított állati pánikkal nézett rá.
Hátat fordítottam életük romjainak, és kimentem a bálteremből. Trent Brooke nevét kiabálása zeneként csengett a fülemben.
4. fejezet: A százezer dolláros hurok
Két nappal később a por fojtogató komorsággá ülepedett.
A nyilvános megaláztatás a country klubban látványos volt, de a jogi valóság továbbra is kést szúrt a torkomnak. Trent sarokba szorított patkány volt. Brooke taxival menekült el a buliból, és nem volt hajlandó válaszolni a hívásaira. Gloria és Walt a házukban bujkáltak, dühös rokonok ostromolták őket, akik az esküvői ajándékok és a „milliomos” párnak nyújtott kölcsönök visszafizetését követelték.
De Trentnek még mindig ott volt az ügyvédje, és még mindig nála volt a bírósági végzés. Az OmniCorp-os üzletkötésnek pénteken kellett volna lezárulnia. Szerda volt. Ha Trent nem ejti el a céggel szembeni követelését, a vevők távozhatnak.
Gavinnal egy belvárosi mediációs központ semleges konferenciatermében ültünk. Trent velünk szemben ült, úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludt. Dizájneröltönye gyűrött volt, haja kócos. Mellette ült az ügyvédje, egy slampos kinézetű, olcsó nyakkendős férfi.
„Az ügyfelem hajlandó elállni a házastársi vagyonra vonatkozó követelésétől az Axis Digital ellen” – kezdte Trent ügyvédje agresszívan – „kétmillió dolláros átalányösszegért. Különben holnap reggel benyújtjuk a bírósági végzést, és a kis felvásárlási üzletük kudarcba fullad.”
Trent rám meredt, kétségbeesett, gyűlölettel teli szemmel. „Tönkretetted az életemet, Harper. Szégyent hoztál rám mindenki előtt. Brooke még csak szóba sem áll velem. Tartozol nekem ezzel.”
Hosszan, remegő hangon kifújtam a levegőt, minden csepp színészi képességemet beleadva. Előreengedtem a vállam, és a kezeimet néztem. Szükségem volt rá, hogy elhiggye, legyőztek.
– Nincs szó kétmillió dollárról, Trent – mondtam tökéletesen remegő hangon.
Trent gúnyosan elmosolyodott. „Hazug. Tudom, hogy az OmniCorp tízért megveszi.”
– Belehették – mondtam, és könnyek szöktek a szemembe. Előhúztam egy hamisított belső pénzügyi kimutatást a mappámból – egy dokumentumot, amit Gavinnel kizárólag erre a blöffre hamisítottunk. Átcsúsztattam az asztalon.
„Nézd a számokat, Trent. A bérleti szerződéssel elkövetett csalás? A bonyolult válásunkról szóló pletykák? Megijesztették őket. Az OmniCorp tegnap törvényszéki ellenőrzést indított. Jelentős eladósodottságunk van. Tartozásaink vannak a beszállítóknak. A cég vérzik a pénzt. Ha ez nyilvános bíróság elé kerül, nemcsak hogy kiszállnak, hanem beperelnek minket jóhiszeműség megsértése miatt. Az Axis Digital karácsonyra csődbe megy, és mint a törvényes férjem, te leszel felelős a vállalati adósság feléért.”
Trent ügyvédje felkapta a papírt, tekintete a vörös tintát fürkészte. Nem vállalati jogász volt, hanem egy olcsó válóperes. A bonyolult (és ál) felelősség elsápadt. Odahajolt, és kétségbeesetten Trent fülébe súgott valamit.
Trent rám meredt, önbizalma elpárolgott. „Blöffölsz.”
– Tényleg? – suttogtam, és egyetlen könnycseppet hagytam kicsordulni. – Intézd bíróságon, Trent. Követeld a feled. Követeld a hárommillió dolláros adósság felét. Meglátod, mennyire szeret majd Brooke, amikor a hitelezők a következő harminc évben lefoglalják a raktári fizetésedet.
Trent nagyot nyelt. A szobában uralkodó csend nehéz, fojtogató volt.
Benyúltam az aktatáskámba, és kihúztam egy banki csekket. Letettem az asztalra, képpel felfelé.
Trent Lawson nevére állították ki 100 000 dollárért.
„Felszámoltam a személyes nyugdíjszámlámat” – hazudtam simán. „Ez minden egyes fillér, ami a nevemre maradt. Választási lehetőséget kínálok neked. Aláírhatod ezt a szilárd nyilatkozatot, amivel lemondasz minden követelésedről az Axis Digitallal, a Paradise Valley-i házzal és a jövőbeni jövedelmemmel szemben. Fogadd a százezer dollárt, és megszabadulsz a cég adósságaitól. Vagy bírósághoz fordulunk, és mindketten megfulladunk.”
Trent a csekkre meredt. Százezer dollár ropogós, azonnali, követhetetlen készpénzben. Egy olyan férfi számára, aki jelenleg csődben volt, akinek a szeretője nem törődött vele, és akit a kilakoltatás fenyegetett, ez mentőövnek tűnt.
Nem annak látta, ami volt: egy huroknak.
Trent az ügyvédjére nézett. Az ügyvéd kétségbeesetten, finoman bólintott. Fogd a pénzt, és fuss el, mielőtt megöröklöd az adósságát.
