2. fejezet: A megtévesztés építészete
A nappaliban érzett feszültség fizikai súlyként nehezedett a mellkasomra fojtogató erővel. Caroline-ra szegeztem a tekintetemet, némán arra biztatva, hogy kövesse a példámat.
– David, miről beszélsz? – kérdezte Caroline remegő hangon, tekintete Lily és a kiömlött tea között cikázott.
– A gyerekek képzelete annyira törékeny a trauma után – tette hozzá gyorsan Meredith, miközben felkapott egy vászonszalvétát, és kétségbeesetten feltörölte a padlóra hulló teát. – Csak a padlóra vetítette ki a bánatát. Ez teljesen normális, David. Csak pihennie kell.
– Pontosan – mondtam sima hangon. – Ezért gondolom, hogy Caroline-nak el kellene vinnie Lilyt abba a szép luxushotelbe a belvárosban egy éjszakára. Csak kettesben. Rendeljen szobaszervizt. Ebben a nagy, csendes házban lenni… ez szorongást vált ki belőle.
Meredith abbahagyta a padló törlését. Felnézett, alig várva, hogy a titkot halló gyereket kiszabadítsa a házból. „Ez egy nagyszerű ötlet, David. Én fizetem a szobát. Használhatod a kártyámat.”
– És te, David? – kérdezte Caroline a homlokát ráncolva.
– Kimerült vagyok, Care – hazudtam, és a tarkómat dörzsöltem. – Itt maradok, veszek egy forró zuhanyt, és segítek Meredithnek eltakarítani. Holnap reggel mindkettőtökért elmegyek.
Tíz perccel később Meredith-szel álltam a kocsifelhajtón, és néztem, ahogy Caroline autójának hátsó lámpái eltűnnek a kapuval zárt kocsifelhajtón, feleségemet és lányomat pedig teljes biztonságba viszik.
A csatateret megtisztították a nem harcoló személyektől. Csak én voltam, a szörnyeteg és a rejtett sírbolt.
– Annyira örülök, hogy elmentek – sóhajtott fel Meredith teátrálisan, miközben visszaindult a ház felé.
– Elmegyek zuhanyozni, Mer – mondtam. – Mindjárt lemegyek.
– Ne habozz – mosolygott, és a konyha felé indult, hogy töltsön magának egy nagy pohár bort.
Felmentem az emeletre a vendégfürdőszobába, teljes erővel bekapcsoltam a zuhanyt, hogy fehérzajfalat csapjak, majd azonnal kiosontam, és nesztelenül lementem a szőnyeggel borított hátsó lépcsőn.
Mielőtt a rémálom felemésztette az életemet, vezető statikus mérnök voltam. Nem tervrajzokra volt szükségem, hogy megtaláljam a fiamat. Meg kellett találnom az építészetben rejlő hazugságot.
A folyosón álltam. Lehunytam a szemem, és magam előtt képzeltem a ház külső alaprajzát. Járkálni kezdtem.
Végigsétáltam a nappalin. Negyven láb. Átsétáltam a szomszédos konyhán. Ötvenkét láb.
Megálltam. A nappali és a konyha ugyanazon külső hátsó falon volt. De belül a nappali három méterrel rövidebb volt, mint a konyha.
Egy négy méteres rés tátongott. Egy negatív tér. Egy üresség.
Némán visszamentem a nappaliba, és a kandalló jobb oldalán lévő, zárt, nehéz faajtót bámultam, amiről Meredith azt állította, hogy egy hőmérséklet-szabályozott borospince.
Előhúztam egy kicsi, lapos csavarhúzót a zsebemből, és belenyomtam az egyszerű zárba, majd hirtelen elfordítottam. Az olcsó mechanizmus pattant.
Kinyitottam a nehéz faajtót. Három fal mentén padlótól mennyezetig érő borospolcok sorakoztak. Teljesen normálisnak tűnt. De a méretek nem voltak megfelelőek. A pince csak két méter mély volt. Még két méternyi kiszámolatlan hely volt.
Végighúztam a kezem a hátsó falon lévő nehéz tölgyfa bortartókon. Ujjaim egy üveg poros Pinot Noirt súroltak a harmadik polcon. Az állványhoz volt rögzítve. Megragadtam az üveg nyakát, és erősen elcsavartam.
Nehéz, fémes csattanás visszhangzott a fa mögött. Magam felé húztam az egész tölgyfa bortartót. Masszív, rejtett acélzsanérokon kifelé fordult.
Elakadt a lélegzetem a torkomban.
Az álfal mögött egy nehéz, megerősített acélajtó állt, közvetlenül a betonalapba ágyazva, numerikus billentyűzettel rögzítve. A LED-lámpa baljóslatú, gúnyos vörösen izzott.
Remegett a kezem. Ha túl sokszor írtam be rossz kódot, a rendszer végleges lezárást kezdeményezhetett. Úgy kellett gondolkodnom, mint Meredith. A pszichopaták, akik szentélyeket építenek saját eltorzult megmentőkomplexusaiknak, nem véletlenszerű számokat használnak. Dátumokat használnak, amelyek igazolják a téveszméiket.
Beírtam anyánk születési dátumát. BZZT. Piros lámpa.
Hideg verejték öntött el a homlokomon. Mi volt a legbetegebb mérföldkő az életében? Mikor hitte el, hogy valóban anya lett?
A nap, amikor Noé eltűnt. 2025. augusztus 12.
Remegő kezemmel a billentyűzethez emeltem. Beütöttem a számokat. 0-8-1-2-2-5.
A billentyűzet sípolt. A piros LED kétszer felvillant.
És akkor, zöldre változott.
A nehéz acélajtó hangos, nyomás alatti sziszegéssel kinyílt, befelé lendült, feltárva egy sötét betonlépcsőházat. A levegőben halványan szűrt levegő és levendulaillat terjengett.
Leszálltam a pokolba, kinyitottam a lépcső alján lévő második acélajtót, és beléptem.
Amit láttam, megbénított.
3. fejezet: Az ördög játéka
Egy sötét, nyirkos börtönre számítottam. Láncokra és teljes horrorra. A valóság azonban sokkal rémisztőbb volt.
Egy ragyogóan megvilágított, aprólékosan berendezett hálószoba volt. A falakat lágy pasztellkékre festették. A padlót puha fehér szőnyeg borította. A makulátlan fehér könyvespolcokon oktatójátékok sorakoztak. Pontosan úgy nézett ki, mint egy luxus külvárosi mintaház szobája.
És egy makulátlan, versenyautó alakú duplaágy szélén ült, egy kifakult Pókember képregényt szorongatva, a fiam.
Noé
Sápadt volt, kísértetiesen sovány, bőre áttetsző volt, mint aki több mint egy éve nem látott természetes napfényt. De élt.
Térdre rogytam, és egy fojtott, gyötrő zokogás szakadt fel a torkomból. „Noé!”
Átkúsztam a padlón, a mellkasomhoz húztam, és belélegeztem a fiam illatát. Ez volt az a pillanat, amiről négyszázhuszonhat napja álmodtam.
De Noah nem ölelt vissza. A teste merev volt, és hevesen remegett a mellkasomnak feszülve.
