Hevesen remegett a kezem. Fogtam a feszültség alatt lévő, lecsupaszított rézdrótot, és felnéztem az acélajtó szabadon lévő zsanérpaneljére, ahol a mágneses zár vezetékei a falba futottak.
A tévé transzformátorából érkező élő, nagyfeszültségű áramot közvetlenül a mágneszár alacsony feszültségű vezetékeibe kellett áthidalnom. És mivel nem voltak szigetelt szerszámaim, a saját testem nyelte el a maradék áramütést.
Két perc van hátra
Szédülten felálltam, és az ajtó felé botladoztam. Vérző ujjaimmal lefeszítettem a műanyag panelt az ajtókeretről, felfedve a zár piros és fekete drótjait.
Jobb kezemmel a tévéből kijövő nyers, élő rézvezetéket szorongattam. Ballal a mágneses zár drótjait ragadtam meg.
Lehunytam a szemem. Noéért.
A zár áramköréhez csaptam az élő rézdrótot.
Vakító kékesfehér fényvillanás hasított a félhomályos lépcsőházban. Az áramütés úgy ért, mint egy 3 Mach-os sebességgel száguldó tehervonat. Hátralendültem, minden izmom kínzó, gyötrelmes fájdalommal rándult össze. Égő hús és ózon szaga töltötte be a levegőt. Keményen a betonpadlónak csapódtam, a látásom egy rémisztő másodpercre teljesen elsötétült.
De a fülemben csengő hangon keresztül hallottam.
POP. Cssssssss
A mágneszár felrobbant. A nehéz acélajtó egy centiméterrel kinyílt, a hidraulikus tömítés eltört.
Felnyögtem, és négykézlábra gördültem. A karjaim elzsibbadtak, a kezem égett és hólyagosodott, de erőt vettem magamon, hogy feltápászkodjak.
„Noé! Gyere ide! Most!” – sikítottam rekedtes hangon.
Noah kimászott az ágy alól. Megragadtam, és a fejére húztam a kabátomat, hogy megvédjem a szikráktól és a füsttől. A vállammal belöktem a nehéz acélajtót, a fém forrón égett a bőrömön.
Felbotorkáltunk a lépcsőn. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a borospincébe vezető második ajtót, forró fal csapott meg minket.
Meredith nem csak megpróbált elgázosítani minket. Amikor meglátta az áramszünetet a monitorán, felgyújtotta a borospincét, hogy biztosítsa a járhatatlan kijáratot. A tölgyfa polcok lángokban álltak, a borosüvegek repeszekként robbantak fel a hőségben.
Úgy kaptam a hónom alá Noah-t, mint egy focilabdát, lehajtottam a fejem, és átrohantam a lángokon. A tűz nyaldosta a ruháimat, perzselte a hajamat. Kirontottunk a faajtón, és kiértünk a tágas nappaliba.
A ház megtelt sűrű, fekete füsttel. A tűzjelzők megszólaltak.
Berúgtam a nehéz tölgyfa bejárati ajtót, a hűvös éjszakai levegő úgy csapott meg minket, mint egy megváltó hullám. Hevesen köhögve kizuhantunk a verandára, és a nyírt gyepre zuhantunk.
Sikerült. Életben voltunk.
Szorosan magamhoz húztam Noah-t, a megkönnyebbülés könnyei mosták le az arcomról a kormot.
De ahogy felnéztem, a rendőrautók piros és kék villogófénye megvilágította a kocsifelhajtót. A gyep közepén, felfegyverzett rendőrökkel körülvéve, Meredith állt.
És a rémálom nem ért véget.
5. fejezet: Az utolsó homlokzat
Charlottesville érintetlen negyedét egy tucat rendőrautó és tűzoltóautó kaotikus, villogó fényei fürdették. A távolban szirénák vijjogtak, selyemruhás, gazdag szomszédokat csalogatva elő otthonaikból, akik döbbent csendben figyelték az eseményeket.
Letérdeltem a fűbe, és védelmezően átkaroltam Noah-t. A kezem megégett, a ruhám megpörkölődött, a tüdőm minden lélegzetvételnél sajgott. De mindez nem számított. Ott volt a fiam.
Felnéztem, arra számítva, hogy a rendőrség letartóztatja Mereditht.
Ehelyett egy szociopatikus manipuláció mesterkurzust láttam.
Meredith egy rendőrautó közelében állt, a külseje drasztikusan megváltozott. Szándékosan eltépte drága kasmírpulóvere gallérját. Korommal és vérrel – valószínűleg egy saját maga okozta karcolásból – kente be az arcát és a nyakát. Megállíthatatlanul remegett, és Oscar-díjas, teljes rémülettel zokogott.
Amikor meglátott, hogy Noah-val kirontok a gyepre, nem futott el. Remegő, véres ujjával egyenesen rám mutatott.
„Ő az! Ő az!” – sikította Meredith, hangja visszhangzott a tűz robajlása felett. „Betört a házamba! Megtámadt! Felgyújtotta, hogy megöljön, most pedig az unokaöcsémet próbálja elrabolni! Segítsetek! Őrült!”
A rendőrök, akik egy erőszakos betörésről és gyújtogatásról szóló kétségbeesett 911-es hívásra érkeztek, azonnal reagáltak. Nem egy apát láttak, aki a fiát mentette. Egy bántalmazott nőt láttak, aki az életéért sikoltozott, és egy nagydarab, korom borította férfit, aki egy gyermekkel lépett ki egy égő épületből.
„Rendőrség! Térdeljenek le és emeljék fel a kezeiket! Most!” – mordult fel egy rekedt hang.
Ledermedtem. Négy tiszt rántotta elő a szolgálati fegyverét, a fekete csövűek egyenesen a mellkasomnak szegeződtek.
„Várj! Nem érted!” – kiáltottam, és a levegőbe emeltem megégett, véres kezeimet, testemet a fegyverek és Noah között tartva. „Elrabolta! A fiam! Egy bunkerben tartotta a padló alatt!”
„Azt mondtam, feküdjetek a földre, arccal lefelé!” – ordította az első tiszt, előrelépve, ujját ijesztően közel tartva a ravaszhoz. „Ne tegyetek hirtelen mozdulatot!”
Meredith térdre rogyott, arcát a kezébe temette, és jajveszékelt. „Kérlek, mentsétek meg Noah-t! Ne hagyjátok, hogy elvigye a babámat!”
Ez volt a végső, undorító matt. Ha megmozdulnék, lelőnének. Ha letartóztatnának és beraknának egy járőrkocsi hátuljába, Meredith Noah-hoz rohanna, az áldozatot játszaná, átölelné, hazugságok hálóját szőné, mielőtt még ügyvédet szerezhetnék, hogy átkutassa a pince hamvait. Ő fog nyerni. Engem fog megvádolni a saját fiam megmentéséért.
Lassan térdre ereszkedtem, a nedves fű átáztatta a farmerom. Zavaró, fojtogató kétségbeesés fogott el. Legyőztem a betont. Legyőztem a tüzet. De a hazugságait nem tudtam legyőzni.
„Apa?” – csipogta egy halk, remegő hang a hátam mögül.
