Hátrahúzódtam, és gyengéden megfogtam a vállát. „Noah? Haver, apa vagyok.”
Noah elnézett mellettem, tekintete kétségbeesetten az acélajtó felé cikázott, büntetésre várva. „Apu?” – suttogta. Hangja törékeny volt, félelmetes, kondicionált félelemmel átitatva. „Te… te visszajöttél?”
– Persze, hogy visszajöttem, haver – nyögtem ki, miközben könnyek patakzottak az arcomon. – Anya és én sosem hagytuk abba a keresésedet.
Noah gyorsan megrázta a fejét, és elhúzódott tőlem. – Nem. Mer néni azt mondta, hogy már nem akarsz engem.
Hazugságának puszta, szociopata gonoszsága fizikai csapásként ért.
– Azt mondta, tönkretettem a grillezést – folytatta Noah könnyes szemmel. – Azt mondta, hogy Lilyvel új családot alapítottál, és nem szerettél engem. Azt mondta, hogy csak ő tud megvédeni. Azt mondta, hogy most már ő az igazi anyukám.
Meredith nem csak elrabolta. Szisztematikusan, aprólékosan szétszedte az elméjét.
A kezembe fogtam Noah sápadt arcát. „Noah, figyelj rám. Mer néni hazudott neked. Ő egy szörnyeteg. Soha nem hagytunk el titeket. És hazaviszlek. Most azonnal.”
A betonlépcső felé húztam Noah-t.
Hirtelen hangos, fémes csattanás visszhangzott a lépcsőház tetejéről.
A borospincébe vezető nehéz acélajtó becsapódott. A vasbeton falakon keresztül visszhangzott a vasbeton keretbe csapódó hatalmas elektronikus zárak hangja.
Az ajtó melletti billentyűzet zöld LED-je azonnal folyamatos vörös fénnyel világított.
Be voltunk zárva.
Egy kék falra szerelt interkom hangszórója recsegve életre kelt. Halk zümmögés töltötte be a szobát, majd egy hang hallatszott, amitől megfagyott a vér az ereimben.
– Inkább meg kellett volna innod a teát, David – sóhajtott Meredith. A hangja nem volt kétségbeesett. Hideg, torz és dermesztő leereszkedéstől csöpögött.
– Mer néni? – nyöszörögte Noah, miközben a lábam mögé bújt.
– Itt vagyok, drágám – gügyögte Meredith a hangszóróból. – Ne aggódj, anya majd megoldja ezt. David egyszerűen nem érti a családunkat.
„Nyisd ki az ajtót, Meredith!” – ordítottam, és öklömmel a kérlelhetetlen acélra csaptam.
„Nem tehetem ezt, David. Tönkreteszel mindent. Nem értékelted Noah-t. Én vagyok a jobb anya.” Elhallgatott, mire a hangosbemondó statikus zümmögést kezdett hallani. „De adok neked egy választási lehetőséget. Újraprogramoztam a szellőztetőrendszert. Körülbelül tíz másodperc múlva leállítja az oxigén pumpálását, és szén-monoxidot kezd el pumpálni a generátorból.”
Megállt a szívem
– Három perced van, mielőtt a koncentráció halálossá válik – visszhangzott a hangja a makulátlan szobában. – A fehér komód felső fiókjában van egy fecskendőnyi erős, állatorvosi minőségű nyugtató. Ha beadod magadnak, elalszol. Nem fogsz felébredni. Amint a pulzusmérőd – amit a telefonomon látok – lelassul, kinyitom az ajtót, és biztonságba húzom a fiamat. Ha nem… mindketten meghaltok a sötétben. Bizonyítsd be, David. Bizonyítsd be, hogy jobban szereted őt, mint a saját életedet.
Az interkom kikapcsolt.
Egy pillanattal később a HVAC rendszer halk zümmögése hirtelen elhallgatott. A csend fülsiketítő volt. Aztán egy halk, fémes sziszegés hallatszott a mennyezeti szellőzőnyílások közelében.
Megkezdődött a háromperces visszaszámlálás a kivégzésünkig.
4. fejezet: A nagyfeszültségű áttörés
A láthatatlan méreg már szivárgott be a pasztellkék szobába. Noah köhögött, és a szemét dörzsölte.
– Apa, fáj a fejem – nyöszörögte.
A sötét és teljes pánik fenyegetett, hogy megbénít. A fecskendő a felső fiókban volt, pontosan ott, ahol mondta. Az agyam egy beteg, eltorzult része azt üvöltötte, hogy vegyem be, áldozzam fel magam, hogy Noah élhessen.
De tudtam az igazságot. Meredith egy pszichopata volt. Ha meghalok, Noah örökre itt rekedt volna, teljesen a kegyelmére bízva. Nem hagyhattam őt a szörnnyel.
Ki kellett szabadítanom minket. Most azonnal.
A nehéz acélajtóra néztem. Az elektronikus billentyűzet a mi oldalunkon állt. Fizikai erővel lehetetlen volt leverni; betonba ágyazott, kereskedelmi minőségű acélból készült.
De én mérnök voltam. Értettem a rendszereket. Az ajtót egy elektromágneses zár tartotta zárva. Az elektromágneses záraknak állandó, megszakítás nélküli áramra van szükségük ahhoz, hogy a mágnes bekapcsolva maradjon. Ha túl tudnám terhelni az áramkört, a zár meghibásodna, és a nehéz ajtó a hidraulikus zsanérokon kitárulna.
Nyers, hamisítatlan feszültségre volt szükségem.
Megpördültem, tekintetemmel végigpásztáztam a szobát. A lámpák? Túl alacsony feszültség. A játékok? Haszontalanok.
A tekintetem a komódon álló kicsi, régi katódsugárcsöves televízióra szegeződött. Meredith valószínűleg vett egy retrót, hogy Noah ne férhessen hozzá az okostévé funkcióihoz vagy az internethez. A katódsugárcsöves televíziók hatalmas, veszélyes kondenzátorokat rejtenek, amelyek több ezer voltot tartanak fenn még akkor is, ha nincsenek konnektorban.
„Noé, bújj az ágy alá, és takard be az arcod a takaróddal! Ne gyere ki, amíg nem engedem!” – mordultam.
A komód felé vetettem magam, és megragadtam a nehéz tévét. A betonpadlóra hajítottam. A vastag üvegképernyő fülsiketítő csattanással szilánkokra tört.
A tüdőm már égett. A szén-monoxidtól elhomályosult a látásom. Térdre rogytam az üvegszilánkok között, tudomást sem véve a tenyerembe vágó vágásokról. Letéptem a tévé hátuljáról a műanyag burkolatot, felfedve az összegubancolódott vezetékeket, az áramköri lapot és a hatalmas, hengeres flyback transzformátort.
Megragadtam a tévé vastag tápkábelét, és egy darab csipkézett üveggel leszedtem a gumiburkolatot, felfedve a nyers rézvezetékeket. Bedugtam a tévé tápcsatlakozóját a fali konnektorba, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a panel áram alatt van.
