A bál után eltűnt; öt évvel később a herceg rajtakapta, amint ikerfiait neveli.
Öt évvel korábban, egy mexikóvárosi álarcosbálon Don Leonardo de Montemayor egy tiltott éjszakát töltött egy nővel, akinek az arcát alig sikerült látnia.
Hajnalban eltűnt.
Sem betűt, sem igazi nevet nem hagyott hátra. Csak egy fekete csipkekesztyű maradt, az ágy mellett összenyomva, és egy tiszteletlen hang emléke, amelynek sikerült áttörnie Valdemora márki minden védelmét.
Leonardo hat hónapig kereste. Kikérdezte a kocsisokat, a szobalányokat és a házigazdákat. Átnézte a vendéglistákat, és jutalmat ajánlott fel a fogadókban, de semmit sem talált.
Idővel a remény neheztelésbe csapott át. Meggyőződése volt, hogy a nő csak kalandra használta fel, majd nevetve tért vissza az életébe. Elrejtette a kesztyűt az íróasztala fiókjába, és ugyanolyan hidegséggel szentelte magát földjei igazgatásának, mint ahogyan más férfiak egy sereget irányítanak.
Most, 32 évesen, egy vihar kerekek nélkül hagyta hintóját több mérföldnyire Alvaradótól, egy veracruzi tengerparti várostól, ahová Leonardo azért ment, hogy rendezze a kikötői adóval kapcsolatos konfliktust.
Utálta a tengert, a halak szagát és a meleg esőt, ami sárrá változtatta az ösvényeket. Majdnem egy órát gyalogolt, amikor meglátott egy kis pékséget, amelynek párás ablakai mögött sárga fény világított.
Belökte az ajtót.
Egy csengő szólt a feje felett. Bent élesztő, barna cukor és frissen sült kenyér illata terjengett.
– Mindjárt zárunk – jelentette be egy nő a pult mögül.
Leonardo mozdulatlan maradt.
Ismertem azt a hangot.
Öt évig hallottam őt álmaimban.
A nő szürke ruhát viselt, liszttel hintett kötényt, sötét haját pedig egyszerű fonatba kötötte hátra. A kezei vörösek voltak a munkától, és mély karikák éktelenkedtek a szeme alatt, de ő volt.
Nem volt maszk. Nem volt selyem vagy zene. Leonardo mégis felismerte állkapcsának szilárdságát és azokat a zöld szemeket, amelyek tisztelet nélkül néztek rá.
A nő felnézett. A rongy, amit a kezében tartott, a padlóra esett.
Néhány másodpercig egyikük sem lélegzett.
– Szia, kis szellem! – mondta Leonardo.
Addig hátrált, amíg a polcoknak nem ütközött.
– Nem kellene itt lennem.
–Ez nyilvánvaló. Öt évig kerestem, és most megtaláltam lisztet tisztítva egy pékségben, több száz mérföldnyire a fővárostól.
– Az régen volt. Menj el.
Leonardo odalépett a pulthoz.
– Mi a valódi neved?
Elena Salgado.
–Most is ezt a nevet használja. A táncmulatságon Lucía Herreraként mutatkozott be.
Elena az ujjait a fához nyomta.
– Az igazi nevem Elena Cárdenas.
Házas?
-Özvegy vagyok.
A válasz túl gyorsan jött.
Leonardo áthajolt a pulton.
– Hazudik.
Elena a tekintetét állta, bár remegett a keze.
Végül bevallotta, hogy Doña Águeda Villaseñor törvénytelen unokahúga volt, egy jómódú családból származó hölgyé, aki társként és szolgálóként bánt vele. Azon az estén elvitt egy régi ruhát a padlásról és egy csipkemaszkot, mert legalább egyszer el akart menni egy nagy bálra.
– Tudni akartam, milyen érzés belépni egy szobába anélkül, hogy egy másik nő legyezőjét cipelném – magyarázta. – Akkor találkoztam veled.
– És aztán elmenekült.
„Egy márkiné örököse voltál. Én egy olyan férfi törvénytelen lánya, aki még a vezetéknevét sem engedte viselnem. Mit vártál tőlem?”
– Hagyhatta volna, hogy én döntsek.
Elena keserűen felnevetett.
– Mit döntsek? Költözzek-e egy diszkrét házba, hogy meglátogassam, amikor unatkozik? Az anyja választott volna neki megfelelő feleséget, én pedig a szégyenletes titka lettem volna.
– Hat hónapig kerestem őt.
-Nem tudtam.
– Mert eltűnt, mielőtt szólhattam volna neki.
Leonardo a tenyerével a pultra csapott. Több tálca is megzörrent.
„Nem szeretőre vágytam. Azt a nőt akartam, aki évek óta először megnevettetett.”
Elena lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, könnyek lepték el.
– Már nem számít. Menj vissza a fővárosba, és felejtsd el, hogy valaha is megtaláltál.
– Még mindig titkol előlem valamit.
Leonardo megfigyelte a szerény pékséget. Egy pékség megvásárlásához pénz kellett, és egy szegény társ aligha lett volna képes előteremteni ezt az összeget.
– Honnan szerezted az anyagi forrásokat ennek a helynek a megnyitásához?
– A nagynéném egy kis örökséget hagyott rám.
– Miért talált ki egy halott férjet?
– Mert egy egyedülálló nő nem vásárolhat ingatlant vagy nem működtethet vállalkozást anélkül, hogy gyanút ne keltene. Egy özvegyet viszont figyelmen kívül lehet hagyni.
Egy durranás hallatszott az emeletről.
Aztán apró léptek zaja és egy gyermek hangja hallatszott:
– Nicolas, add vissza a lovamat!
Leonardo felemelte a fejét.
Elena elvesztette a színét.
– Vannak egereink.
Egy újabb ütés megremegtette a mennyezetet.
– Beszélő egerek – felelte.
– Leonardo, kérlek, menj el.
Kétségbeesése megerősítette minden gyanúját. Leonardo megkerülte a pultot, és elhúzta a függönyt, amely elválasztotta az üzletet a lakóhelyiségektől.
Félúton a lépcsőn két körülbelül ötéves fiú veszekedett egy falóért. Ikrek voltak. Az egyiknek sötét, rakoncátlan haja volt; a másiknak valamivel világosabb árnyalatú. Mindkettőjüknek ugyanolyan büszke szemöldöke és ugyanolyan dacos arckifejezése volt.
De a szemei miatt állt meg Leonardo lélegzete.
Szürkék voltak.
A viharos szürkeség, amely generációk óta megkülönböztette a Montemayor család férfitagjait.
A gyerekek elengedték a lovat, és az idegenre meredtek.
Elena elsétált Leonardo mellett, felrohant az emeletre, és megölelte a kicsiket.
