– Mateo, Nicolás, menjetek be a szobátokba!

„Ki ez a férfi?” – kérdezte Matthew, miközben a testvére elé állt.

– Most pedig csukd be az ajtót, és ne gyere ki, amíg nem szólítlak!

A gyerekek engedelmeskedtek, megijedve anyjuk hangnemétől.

Leonardo remegve maradt a lépcső alján.

Némán végezte el a számítást. Egyik este, öt évvel ezelőtt, kilenc hónapos terhesen, két, pontosan egyidős gyerekkel.

– Az enyémek.

Elena nem válaszolt.

– Ők az én gyerekeim!

– Megpróbáltam megvédeni őket.

– Ellopott 5 évet az életükből.

„Tudod, mi történik a nemesek törvénytelen gyermekeivel? Elrejtik őket, elválasztják az anyjuktól, és foltként bánnak velük. Nem hagyhattam, hogy úgy nőjenek fel, hogy szégyellik a létezésüket.”

Leonardo felmászott két lépcsőfokra.

– Ők az én véremből valók.

–Boldogok itt. Van ételük, barátaik és egy szerető anyjuk.

– És egy apa, akit halottnak hisznek.

Elena lesütötte a tekintetét.

– Azt mondtam nekik, hogy egy tengerész vagyok, aki eltűnt a tengeren.

Ez a hazugság jobban fájt Leonardónak, mint az összes korábbi. Öt éven át egyedül vacsorázott egy csendes palotában, miközben gyermekei az óceánt bámulták, abban a hitben, hogy apjuk a fenekén fekszik.

– Pakold össze a holmidat – parancsolta.

– Nem fogja elvinni őket.

–Nem szándékozom két gyereket elválasztani az anyjuktól. Mindhárman velem jönnek Mexikóvárosba.

– Nem megyek el.

– Kérhetem a felügyeleti jogát a bírótól. Én vagyok az apja, és megvannak az eszközeim, hogy ezt be is bizonyítsam.

Elena valódi gyűlölettel nézett rá.

– Akkor pontosan ő az az ember, akitől megpróbáltalak megvédeni.

Leonardo védekezés nélkül fogadta ezeket a szavakat.

– Talán. De már meghoztál egy döntést, ami öt évünkbe került. Ezúttal mindannyian megyünk. Majd megbeszéljük, mi lesz utána.

Egy órával később egy hintó várakozott a pékség előtt.

Elena egy kis bőrönddel és foltozott dzsekikbe öltözött gyermekeivel jelent meg. Leonardo a csomagtartó ajtaját tartotta, képtelen volt levenni a szemét a gyerekekről.

Máté, a legmerészebb, megállt előtte.

– Börtönbe visz minket?

A kérdés mélyen megérintette Leonardót.

Leguggolt, hogy ne tűnjön olyan hatalmasnak.

-Nem.

– Anya azt mondja, hogy erős vagy.

– Ez nem jelenti azt, hogy bántani fogom őket.

Hová megyünk?

Leonardo a pékségre nézett, majd a fia gyanakvó szemébe.

– A házamba.

– Ott van a házunk.

Mateo az ajtóra mutatott.

– Akkor megpróbálunk egy másikat építeni anélkül, hogy ezt lerombolnánk.

Az út során a gyerekek továbbra is Elenához kapaszkodtak. Leonardo némán figyelte őket, és apró részleteket is megtudott: Nicolás ajkába harapott, amikor félt; Mateo hozzá hasonlóan összeráncolta a homlokát; mindkettőjük feje búbján egy fékezhetetlenül ráncolt homlokráncolás volt.

Ahogy leszállt az éj, az ikrek elaludtak az anyjukon.

„Szükségük lesz magántanárokra” – mondta Leonardo. „Matematikát, latint, lovaglást és adminisztrációt fognak tanulni.”

– Időre van szükségük. Nem katonák, és nem is befektetési projektek.

– Egy napon ők öröklik majd a felelősségemet.

– Ma 5 évesek.

Leonardo hallgatott.

„És mi lesz velem?” – kérdezte Elena.

– Szobái lesznek az övék mellett, saját pénze lesz, és hatalma lesz minden velük kapcsolatos ügyben.

—Egy kényelmes ketrec.

– Biztonságos hely.

– A biztonság nem ugyanaz, mint a szabadság.

– Nem tudom – vallotta be. – Soha nem volt nekem egyik sem.

A Valdemora-palota egy egész sarkát foglalta el az Alameda közelében lévő téren. Belépéskor Leonardo összegyűjtötte a szolgákat.

A karjában vitte az alvó Nicolást. Mateo fogta Elena kezét.

„Ő Elena Cárdenas, ők pedig a fiaim, Mateo és Nicolás” – jelentette be. „Ugyanazzal a tisztelettel fogunk bánni velük, mint velem. Az anyjuk szavának súlya lesz ebben a házban. Bármilyen sértés vagy pletyka azonnali kizárást von maga után.”

A komornyik, Don Jacinto, meghajtotta a fejét.

– Ahogy parancsolja, márki.

Az első néhány hét nehéz volt. Leonardo drága játékokkal töltötte meg a gyerekszobát, és felbérelte Don Prudenciót, a szigorúságáról híres nevelőt. Úgy hitte, hogy a legjobbat nyújtani elég. Az ikrek, akik hozzászoktak a kenyér illatához és a tengerparton való rohangáláshoz, úgy érezték, mintha csapdába estek volna a márvány, a csend és a szabályok között.

Egyik délután Elena kiabálást hallott az irodában.

Belépett, és Mateót az íróasztalnál találta, tintatartóval a kezében, míg Nicolás az asztal alatt sírt. Don Prudencio kezében egy fapálcát tartott.

„Megütötte a testvéremet” – vádolta Mateo.

Elena előhúzta Nicolást a rejtekhelyéről. Egy vörös folt futott át az ujjpercein.

Leonardo a mesterhez fordult.

-Igaz?

—A gyermek nem volt hajlandó megismételni a ragozást. A mérsékelt korrekció fejleszti a jellemet.

Leonardo elvette tőle a botot, és a térdén eltörte.

– Tűnj el a házamból.

– Márki uram, ezt a fegyelmet a legjobb családok is elfogadják.

„Ha még egyszer kezet emel egy gyerekre, ebben a városban egyetlen család sem fogja alkalmazni.”

Amikor a tanár elment, Leonardo letérdelt Nicholas elé.

–Sajnálom, hogy nem választottam jobbat. Soha többé senki nem fogja itt megütni.

A kisfiú habozott, mielőtt sérült kezét apja nagy kezei közé helyezte.

– Mateo legszívesebben a fejéhez vágta volna a tintatartót.

Leonardo a másik ikerpárra nézett.

– Érthető ötlet volt, de legközelebb kérdezz meg egy felnőttet.

– Te is meg akartad ütni.