– Igen, de egy nehezebb könyvet használtam volna.
Nicolás félénken felnevetett. Ez volt az első alkalom, hogy mindhárman félelem nélkül élték át ugyanazt a pillanatot.
Elena Leonardóra nézett, és megértett valamit, amit eddig elkerült elfogadni: nem szörnyeteg. Egy férfi, aki nem tudta, hogyan kell apának lenni, mert soha nem tanították meg neki a feltétel nélküli szeretet befogadását.
Napokkal később Leonardo visszatért egy megbeszélésről, és Elenát és a gyerekeket a konyhában találta. A lány piloncillo kenyeret sütött, miközben az ikrek egy darab tésztából lovat próbáltak formázni.
Leonardo levette a frakkját, és feltűrte az ingujját.
„Le fognak esni a lábak a sütőben” – jelentette ki.
„Tudsz kenyeret sütni?” – kérdezte Mateo.
–Tudom, hogyan kell hidakat építeni. Egy tömeges lónak hasonló elveknek kell engedelmeskednie.
Egy órán át a rettegett Valdemora márki lisztezett, és segített fiainak egy torz állatot formázni. Mire befejezte, egy fehér folt volt az arcán.
Elena ránézett, és Veracruz óta először elmosolyodott.
Azon az estén Leonardo elárulta neki, hogy édesanyja hamarosan visszatér Spanyolországból.
– Doña Beatriz megpróbálja majd kirúgni. Követelni fogja, hogy a gyerekeket egy, a fővárostól távoli iskolába küldjék.
Elena érezte, hogy visszatér a régi félelem.
– Szóval sosem voltunk biztosak benne.
– Anyámnak nincs hatalma ebben a házban.
– És a társadalom?
„Ha valaki megveti a gyermekeimet, azt többé nem látjuk itt szívesen. És ha az anyját fenyegeti, nekem fog felelni.”
– Vajon ő is harcolni fog értem? Vagy csak én vagyok az a nő, aki életet adott az örököseinek?
Leonardo közeledett.
–Öt éven át azon tűnődtem, vajon képzelődtem-e róla. Hideg emberré váltam, mert csak így tudtam elviselni a hiányát.
Elővett egy kis csomagot a frakkja belső zsebéből. Benne volt az aznap estéről származó fekete kesztyű.
– Nem a gyerekeinknek tartottam meg. Neked tartottam meg.
Doña Beatriz három nappal korábban érkezett a megbeszéltnél. Engedély nélkül lépett be a nappaliba, és ott találta Elenát, amint Nicolással olvasott.
– Szóval igazak a pletykák – mondta. – A fiam telezsúfolta a palotát pékekkel és fattyúkkal.
Elena felállt, és maga mögé tette a gyereket.
– Nem fog így beszélni a fiam előtt.
„Ő egy opportunista. Leonardo egy hozzá hasonló nőt fog feleségül venni, és a gyerekeket olyan helyre küldjük, ahol nem szégyenítik meg a családunk nevét.”
– Fejezd be a mondatot, és ez lesz az utolsó, amit a házam alatt kimondasz.
Leonardo az ajtóban állt.
Doña Beatriz felháborodottan nézett rá.
– Azért jöttem, hogy megmentselek ettől a nőtől.
– Senki sem kérte rá.
– Generációk tekintélyét teszed tönkre egy olyan lányért, aki álarcostul megadta magát és elrejtette a gyermekeidet?
— Igen, ha szükséges.
Az özvegy márkinő arca megkeményedett.
–Akkor válassz. Ő vagy a családod.
Leonardo odalépett Elenához és megfogta Nicolás kezét.
– Ők a családom.
Elrendelte, hogy készítsék elő anyja hintóját. Doña Beatriz azzal a kiabálással hagyta el a palotát, hogy Elena le fogja rombolni.
Amikor az ajtó becsukódott, Nicholas Leonardóhoz rohant és megölelte. A márki egy pillanatra dermedten állt. Aztán átkarolta a fiút és lehunyta a szemét.
Azon az estén Elena belépett Leonardo irodájába.
„Hazudtam neked” – vallotta be. „Nem azért futottam el, mert féltem, hogy a szeretőd leszek. Azért futottam el, mert szerelmesen ébredtem fel. Ha megbánással néztél volna rám, elpusztítottál volna.”
Leonardo kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy megsárgult papírdarabot.
Egy levél volt, amit a bál másnapján írt, a titokzatos maszkos nőnek címezve. Ebben arra kérte, hogy térjen vissza, és megígérte, hogy elismeri a családjában, származásától függetlenül.
„Sosem tudtam neked odaadni” – mondta. „Már elmentél.”
Elena sírt, amikor rájött, hogy 5 évet veszítettek ugyanazon félelem miatt: mindketten azt hitték, hogy nem méltóak arra, hogy a másik válassza őket.
„Feleségül vegyél hozzám!” – könyörgött Leonardo. „Ne azért, hogy törvényesítsem a gyerekeket, vagy hogy megvédjem a családnevet. Azért vegyél hozzám feleségül, mert még mindig szeretlek, és mert nem engedem, hogy újra eltűnj.”
– Nem fogom feladni a pékségemet.
– Egyet itt, egyet pedig Veracruzban fogunk nyitni.
—A gyerekek szaladgálhatnak, koszolódhatnak és játszhatnak.
– Feltéve, hogy nem dobálnak tintatartókat, hacsak nem feltétlenül szükséges.
Elena nevetett, könnyek patakzottak az arcán.
– Akkor igen.
A palota kápolnájában házasodtak össze. A házasságkötés után Mateót és Nicolást hivatalosan Leonardo fiaiként ismerték el, de Elena gondoskodott róla, hogy soha ne felejtsék el a falut, ahol felnőttek.
A veracruzi pékség továbbra is nyitva maradt annak a nőnek az irányítása alatt, aki évekig segített Elenának. A fővárosban egy másik pékséget alapítottak, ahol özvegyek és anyagilag szegény anyák dolgoztak.
Hat hónappal később Doña Beatriz levelet küldött. Nem kért bocsánatot, de megkérdezte, hogy a gyerekek jól vannak-e. Elena hagyta, hogy Mateo válaszoljon. A kisfiú az egész családot egy hatalmas kenyérló elé rajzolta.
A megbékélés lassan haladt, bár végül a nagymama beleegyezett, hogy sértések és feltételek nélkül meglátogatja unokáit.
Egyik reggel Leonardo lement az ebédlőbe, és ott találta Elenát az ikrekkel. Az asztalon egy harmadik kis kenyér is hevert, bölcső alakú.
„Mit jelent ez?” – kérdezte.
Elena megfogta a kezét, és a hasára helyezte.
