A bank 43 kiéhezett bölényt adott el neki; hónapokkal később a farmerek könyörögtek, hogy visszakaphassák a borjaikat.

1. RÉSZ

– Huszonkétezer peso olyan állatokért, amelyek még decemberig sem élik meg. Tényleg csak így akarod kidobni a pénzed, Don Jacinto?

Nevetés visszhangzott az aukciós udvaron.

A 72 éves Jacinto Saldaña nem engedte le a kezét.

Előtte 43 bölény állt, olyan soványak, mintha a bordáik belülről nyomulnának át a bőrükön. Néhányan mozdulatlanul álltak. Mások a földön keresték az eltűnt ételmaradékokat.

A peronon Ramiro Beltrán, a ranchot lefoglaló bank regionális igazgatója mosolygott.

– Eladva Mr. Saldañának – jelentette be az árverező.

Jacinto eltette a nyugtáját az ingzsebébe.

Megtakarításainak jelentős részét elköltötte.

Amije maradt, annak fedeznie kellett volna az utazást, az élelmezést és az állatorvosi ellátást.

Ramiro közeledett, miközben a vásárlók oszladozni kezdtek.

– A felesége nem engedte volna meg ezt az őrültséget.

Jacinto felemelte a tekintetét.

Egy pillanatra mintha eltűnt volna a karámból beszűrődő zaj.

– Ne említsd többé Teresát.

A bankár abbahagyta a mosolygást.

Jacinto az állatok felé indult.

Egy idős nőstény figyelte hátulról. A háta beesett volt, az egyik füle pedig leszakadt, de továbbra is a többi bölény és a kerítést dörömbölő férfiak közé helyezkedett, akik megpróbálták elmozdítani őket.

Jacinto megállt.

Több mint 50 éve tenyésztett szarvasmarhákat. Tudta, hogyan különböztesse meg a kimerült állat nyugalmát a már nem reagáló állat közönyétől.

A nőstény még mindig a csapatot őrködte.

Elővette a telefonját.

– Dr. Camila, szükségem van magára. Mielőtt elszállítjuk őket.

Az állatorvos egy óra múlva érkezett meg.

A leggyengébbeket ellenőrizte, a többieket pedig a karámon kívülről figyelte.

—Alultápláltak és kiszáradtak. Néhányan talán nem élik túl az átszállítást.

– Van esélye a többieknek?

– Óvatosan, igen. De ezt nem fogjuk megoldani azzal, hogy szabadon engedjük őket a legelőn.

Jacinto bólintott.

Nem ígéretre számítottam. Tudnom kellett, hol kezdjem.

A lefoglalt tanya a Chihuahua északi részén található La Noria nevű birtokával határos. Birtokai kiterjedtek voltak, bár szárazak, és nagy része évek óta legeltetés nélkül maradt.

Teresa halála óta Jacinto szinte az összes tehenét eladta.

Tartott egy kis takarmánykészletet, csirkéket, és egy adósságot, amelyet a felesége betegsége alatt a kút javítására vett fel.

A lánya, Lucia, a fővárosban élt.

Amikor megtudta, mit vett, azonnal felhívott.

– Apa, 43 bölény? Teljesen egyedül?

– Nem fogom egyedül megcsinálni. Camila segít nekem.

– Egy állatorvos nem lehet veled minden este.

Jacinto az üres konyhára nézett.

Két pohár volt a polcon, pedig már 4 éve csak az egyiket használtam.

– Majd meglátjuk, hogyan szervezzük meg magunkat.

Lúcia hallgatott.

–Ez aggaszt. Előbb bajba kerülsz, aztán meglátod, mi történik.

Nem vitatkozott. Volt oka félni.

Az állatok több úton érkeztek, szomszédjuk, Eusebio segítségével. Mielőtt befogadták volna őket, megerősítették a karámokat, és ellenőrizték az itatóvályúkat és kapukat.

Camila megszervezte a kezelést és a felépülést segítő diétát.

Jacinto mindent leírt.

A leggyengébbeket védett területen tartották. Senki sem lépett közéjük bizalomból vagy szánalomból: vadállatok voltak, még a kimerültek is.

Jacinto hetekig dolgozott, mígnem megfájdult a keze.

A szakadt fülű nőstény közeledett utolsóként az ételhez.

Öregasszonynak kezdte hívni.

– Ugyan már, öregasszony. Tudod, hogyan kell kivárni a sorodat, de ne túlozz.

A kerítés túloldaláról beszélt.

Néha szégyelltem magam, hogy annyira szükségem van ezekre a beszélgetésekre.

Aztán már nem törődött vele.

A kiadások megnőttek. A szállítás többe került a vártnál. A kerítés egy részét teljesen ki kellett cserélni.

Aztán jött a korai havazás.

Az ösvény fedett volt. A bálák túl gyorsan kezdtek eltűnni a raktárból.

Egy kora reggel Jacinto rávilágított a karámra, és nem látta az Öregasszonyt a többiek között.

A menedékhely mellett fekve találta meg.

Nem kelt fel.

Zsibbadt ujjakkal hívta Camilát.

Amikor megérkezett, alaposan szemügyre vette az állatot, és komolyan vette szemügyre.

– Ma este elveszíthetjük.

Jacinto egy széket hozott a karámon kívülre.

– Akkor ma este nem lesz egyedül.

2. RÉSZ

Reggel öt órakor Jacinto csizmája vizes volt, lábai pedig elmerevedtek.

Camila elvégezte a kezelést és gondoskodott a további szélvédelemről. Eusebio kávét hozott és segített a többiekkel.

A nőstény fekve maradt.

Jacinto figyelte a lélegzetét.

A kórházban töltött éjszakákra emlékeztette, amikor hallgatta Teresa alvását, és számolta a másodperceket mellkasa két mozdulata között.

– A maradás nem mindig elég – mormolta.

A közelben ülő Camila hallotta.

– Nem. De ezúttal mégis csinálunk valamit.

Röviddel napkelte előtt a nőstény megmozdította a fejét.

Megpróbált felkelni, és ismét elesett.

Jacinto felállt a székéről.

-Lassan…

A második próbálkozás tovább tartott.

Végül négykézlábra állt, remegve.

Senki sem sikított. Camila megkérte őket, hogy maradjanak nyugton.

Jacinto némán sírt.

Amikor már meg tudott szólalni, így szólt:

– Már nem vagy öreg. Esperanzának fogsz hívni.

A fellendülés továbbra is lassú maradt.

De a következő hetekben Esperanza újra a csoporttal utazott. Jacinto nézte, ahogy a fejével félretolja a havat, hogy elérje a száraz füvet.

Ez nem volt elegendő megoldás arra, hogy mindenkit élelemmel lássanak el, de biztató jel volt.

Camila és egy legelőtechnikus tanácsaival felosztotta a hasznosítható földet, és a csorda mozgását ahhoz igazította, hogy az egyes szakaszok mit tudtak eltartani.