„Még nem jöttünk rá mindenre” – mondta. „De már nem vagyunk egyedül.”
A látogatások konkrét javaslatokat eredményeztek: együttműködés, technikai támogatás és néhány példány jövőbeni beszerzése, a megfelelő értékeléseket követően.
Ramirót is elhozták.
Ezúttal nem mosolygott.
Ügyvédje keresetet nyújtott be az állomány eladása ellen. Azt állították, hogy az állatok egy olyan garancia részét képezték, amelyet nem oldottak fel.
Jacinto elvitte az értesítést a konyhaasztalhoz.
Az árverés óta most először akart feladni.
–Amikor értéktelenek voltak, az enyémek voltak. Most kiderült, hogy mégsem azok.
Lucía kinyitotta a nyugtákat tartalmazó mappát.
– Ezért mindent megtartunk.
Az általuk felbérelt ügyvéd áttekintette az árverési jegyzőkönyvet, a nyugtákat és az átruházási dokumentumokat.
Ellentmondásokat talált a követelésben: más áruknak megfelelő számok, összeegyeztethetetlen dátumok, és az értékesítési feltételekben nem szerepelt hasonló fenntartás.
A vita azon a héten sem ért véget.
Voltak válaszok, módosítások és hónapokig tartó bizonytalanság.
De egy váratlan tanú jelent meg.
Egy volt banki alkalmazott átadott néhány megőrzött e-mailt a munkahelyéről. Az aukció előtt azt javasolta, hogy vizsgálják meg a bölény márkajelzését.
Ramiro elutasította a költséget.
Más üzenetek is mutatták a La Noria megvásárlása iránti érdeklődését, valamint a nagy takarmánykészleteket felhalmozó céggel való kapcsolatát.
A dokumentáció belső vizsgálatot indított.
A bank visszavonta az állatokkal kapcsolatos követelést, Ramirót pedig elmozdították pozíciójából, amíg a tetteit kivizsgálták.
Jacinto nem ment el keresni.
Kerítéseket kellett ellenőriznem, és megállapodásokat kellett megértenem.
Nem adta el az egész nyájat.
Tanácsadás után elfogadott egy együttműködési megállapodást, és később néhány fiatal példányt eladott egy olyan projektnek, amely megfelelő felszereltséggel és gondoskodással rendelkezett.
A pénz szakaszosan érkezett.
Először is kifizette a tartozást.
Ezután fejlesztette a víztározókat, a kerítéseket és a menedékeket. Tartalékot tartott fenn élelmiszerre és vészhelyzetekre.
Lucia visszatért a munkájába, de abbahagyta a hívogatást, csak azért, hogy megkérdezze, kifizették-e a számlákat.
Most már az apja is jókat mondott neki.
A következő évben a tanya új táblát kapott:
A remény vízikereke.
Azon a napon, amikor telepítették, Eusebio hozott sült húst, Camila pedig megjelent a családjával.
Lucía a kapunál találta Jacintót.
A napraforgós kulcstartót szorongatta az ujjai között.
– Anyának tetszett volna a név – mondta.
Esperanzára nézett, aki a domboldalon haladt felfelé, mögötte több fiatal állat.
– Azt mondta volna, egyenesítsem ki. Ferde.
Lucia hangosan felnevetett.
Jacinto is.
Sokáig azt hittem, hogy Teresát megtartani annyit tesz, mint a holmijait pontosan ott hagyni, ahol vannak.
Most a teherautója már nem volt a fészerben.
Ehelyett víz volt a tartályokban, megmentett állatok, és egy asztal, ahol senki sem evett egyedül aznap délután.
Lucia megfogta a karját.
– Gyerünk, apa. Kihűl az étel.
Jacinto még utoljára pillantott a legelőre.
Aztán zsebre tette a napraforgót, és a lányával a ház felé indult.
