Szükség esetén vettem kiegészítő táplálékot.

Amíg hirtelen abbahagyta a keresést.

Két beszállítónak elfogyott a készlete. Egy harmadik szinte az összes tartalékát egy olyan cégnek ajánlotta fel, amelyet senki sem ismert igazán.

A kevés rendelkezésre álló takarmány sokkal többe került.

Jacinto kinyitotta a jegyzetfüzetét.

Elég pénzem volt a következő havi hiteltörlesztőrészletre vagy az élelmiszerem kiegészítésére.

Nem mindkettőért.

Három nappal később megjelent Ramiro.

Egy tiszta furgonnal érkezett, egy mappával a hóna alatt.

– Azért jöttem, hogy kiutat kínáljak neked.

Letette a dokumentumokat az asztalra.

A bank megveszi La Noriát, rendezi az adósságot, és gondoskodik a bölényekről.

Jacinto felolvasta az összeget.

Ez jóval kevesebb volt, mint amennyit az ingatlan ért.

Aztán meglátta a csatolt tervet: a földje látszólag egybeépült a lefoglalt tanyával, egyetlen területet alkotva.

Egy tervezett út futott át közvetlenül a bejáratán.

– Még egy térképet is készítettek, amelyen látszik, hogy hová kell elköltöztetni a házamat.

Ramiro felvette a térképet.

– Ez egy előzetes javaslat.

– Mióta?

– Ne hagyd magad elterelni, Don Jacinto. Rendeznie kell egy adósságot.

Jacinto becsukta a mappát.

– Fizetni fogok. Nem fogom neki eladni.

Ramiro feléje hajolt.

—Az állatok nem esznek büszkeséget.

Aztán elment.

Azon a délutánon Jacinto felhívta Luciát.

Most először nem mondta, hogy minden rendben van.

Másnap munkásruhában és több nap szabadsággal érkezett.

Nem beszédet mondott.

Volt számítógépe, kamrája, és a megértés vágya.

Együtt áttekintették a kifizetéseket. Eladtak egy gépet, amit Jacinto már nem használt, és egy másik település termelőitől szerezték be az élelmiszert, a szállítást pedig Eusebióval megosztották.

Lucía mindegyik dokumentumot lefényképezte.

„Anya még a villanykörték számláit is megőrizte” – mondta.

Jacinto elmosolyodott.

– Azt szoktam mondani, hogy kiváló a memóriám, de csak akkor, amikor nekem megfelelt.

Tél végére elveszítettek egy öreg bölényt.

A másik 42 még életben volt.

Jacinto nem hagyta, hogy bárki jelentéktelennek nevezze ezt a veszteséget. Ő mindenkiért dolgozott.

A következő ellenőrzés során Camila egy újabb hírt erősített meg: 19 nőstény volt vemhes.

Hetekkel később, amikor Esperanza elvesztette téli bundájának egy részét, egy régi jel jelent meg az oldalán.

Úgy nézett ki, mint egy háromágú korona.

Camila lefényképezte.

– Láttam már ilyet korábban.

Napokig nyomozott.

A márka a Corona Rojához tartozott, egy korábbi farmhoz, amely dokumentált bölénytenyésztési és -védelmi programot folytatott. Az állatok a tulajdonos halála után szétszóródtak.

Leltárokat, fényképeket és átruházási feljegyzéseket találtak.

Több szám is megegyezett Jacinto nyájának azonosítóival.

„Jelentős értékkel bírhatnak más programok számára” – magyarázta Camila. „De ellenőriznünk kell a kapcsolatokat és tanulmányoznunk kell a mintákat. A márka önmagában nem elég.”

A tesztek pénzbe kerültek, amivel Jacintónak már nem volt dolga.

Azon az estén kinyitotta a fészer ajtaját.

Ott volt Teresa kék teherautója.

Még mindig volt egy napraforgós kulcstartóm.

Lucia a volán mögött ülve találta rá.

– El fogod adni?

Bólintott anélkül, hogy ránézett volna.

–Úgy érzem, mintha megint kivinném a házból.

A lánya a kezére tette a kezét.

– Anyát nem tartják itt, apa.

Jacinto levette a kulcskarikát, mielőtt átadta a teherautót.

Fizettek a tanulmányokért.

És amíg az eredményekre vártak, a kút kezdett kiszáradni.

3. RÉSZ

A szivattyú egy forró, száraz kedden meghibásodott.

Jacinto hallotta a motort, ránézett az üres csőre, és úgy érezte, hogy már nincs ereje egy újabb vészhelyzetre.

Az első utódok születése előtt álltak.

Alig várták, hogy pénzt kapjon.

Lucía felhívta Eusebiót. Camila segített kiszámolni a közvetlen szükségleteket, és intézkedtek a vízszállításról, amíg a rendszert javították.

Jacinto vett egy használt szivattyút, amit egy szerelő átvizsgált. Kijavították a szivárgásokat, és a tartályokban tárolták a rendelkezésre álló vizet.

Ennek ellenére készített egy tervet a nyáj egy részének áthelyezésére, ha a készlet nem lenne elegendő.

„Nem fogom hagyni, hogy szenvedjenek, hogy bebizonyítsák az igazamat” – mondta.

Ekkor tért vissza Ramiro.

Volt egy másik ajánlata is.

Alacsonyabb.

– Még mindig meg tudom akadályozni, hogy szerencsétlenség érjen.

Lucia az apja mellett állt.

– Hagyjuk a javaslatot. Majd megbeszéljük egy ügyvéddel.

A bankár meglepetten nézett rá.

– Nem kell túlbonyolítani.

– Akkor nem fog bánni, ha valaki elolvassa.

Nem írták alá.

A következő hetekben 19 kölyök született. Az egyik a gondozás ellenére sem élte túl.

A másik 18 az anyjukkal együtt kezdett futni.

Esperanza, aki nem volt a vemhes nőstények között, úgy lépett közelebb a csoporthoz, mintha az új lábak kuszaságát figyelné.

Egyik reggel Camila megérkezett egy mappával.

Jacinto egy itatóvályút javított.

– Megvannak az eredmények.

Mielőtt a papírokhoz nyúlt volna, kezet mosott.

A tanulmány, összehasonlítva a korábbi programból származó megőrzött mintákkal és feljegyzésekkel, 32 felnőtt egyed eredetét támasztotta alá. A szakemberek a csoport megőrzését és az utódok monitorozásának kiterjesztését javasolták.

Nem csodaállatokról beszéltek.

Egy olyan populációról beszéltek, amely hasznos a felelős tenyésztési projektekhez, és amelynek történelmét évekig elveszettnek hitték.

Camila már rendelkezett Jacinto felhatalmazásával, hogy felvegye a kapcsolatot két érdeklődő központtal.

Mindketten meg akarták látogatni a tanyát.

Lucia megölelte az apját.

Néhány másodpercig mozdulatlanul maradt.

Aztán eltakarta az arcát.

– Eladtam a teherautót, azt gondolva, hogy ha hibázok, akkor nem lesz módom megjavítani.