Nem engedték, hogy használja a traktort, így két öreg ökörrel kellett szántania a földet, amíg az ekevas be nem akadt valami föld alatt eltemetettbe.
1. rész
Sergio beindította a traktort, miközben a húga még mindig segítségért könyörgött, és a motor zaja teljesen elnyomta az özvegy hangját.
– Csak 2 napra van szükségem.
Adela a hatalmas kerék mellett sétált.
– Ha nem készítem elő a földet az esőzések előtt, elveszítem a termést.
A bátyja lenézett a székéről.
– Nekem is van állásom.
– Apu segített neked megszerezni azt a gépet.
– És én fizetem a havi törlesztőrészleteket.
Sergio fogta a kormánykereket.
– Találj más utat.
Adela hátrébb lépett, hogy elengedje.
Nem csak a visszautasítás fájt neki. Az is fájt neki, hogy Sergio nem kérdezte meg, mennyit kell ültetnie, hogy tud-e segíteni később, vagy hogy evett-e már aznap.
Apjuk halála óta megosztoztak a családi birtokon Zacatecas egyik városának szélén. Mindegyiküknek saját földje volt. Sergio felszereléseket vásárolt, és a termelékenységről beszélt. Adela egyre szűkösebb megtakarításokból próbálta fenntartani a földjét.
A férje, Tomás, három évvel korábban halt meg egy motorbalesetben. Azóta, amikor csak tudott, segítséget fogadott, és mindent maga csinált.
Vita nélkül hazatért.
A fészerben megtalálta Tomás régi ekéjét. Poros volt a nyele, és rozsdaréteg borította a vasát. Azért tartotta meg, mert ismerte a farm azon részeit, ahol szívesebben dolgozott lassan: a fák mellett, a gyökerek közelében és egyenetlen talajon.
A karám mögött legelészett Trueno és Relámpago, a két ökör, amelyekkel együtt dolgozott.
Öregek, nagyok és gyengédek voltak. Adela továbbra is gondoskodott róluk, bár már alig használta őket. Néha, miközben vizet vitt nekik, halkan Tomásról beszélt.
Délután megtisztította az ekét. Aztán ellenőrizte az igát és a szíjakat, emlékezve arra, hogy a férje kezei igazgatták őket.
— Próbáljuk meg.
Trueno felkapta a fejét, amikor meghallotta a lányt.
– De lassan, fiúk.
Mielőtt elkezdte volna, megkérte Don Eusebiot, egy szomszédját, aki értett az állatokkal való munkához, hogy ellenőrizze a beállításokat. Megvizsgálta a szíjakat, és segített neki kicserélni egy kopott alkatrészt.
—Dolgozz korán, és adj nekik pihenést.
– Majd én megteszem.
– És te is pihensz.
Adela kiment a mezőre, amikor már éppen világosodott.
Lassan haladt. Az első sorok ferdék voltak. Fájt a válla, és meg kellett állnia, hogy igazítsa a rácsot. Mennydörgés és Villám reagált a hangjára, de még mindig tanulta, hogyan vezesse őket anélkül, hogy összezavarná őket.
Délben árnyékba vezette őket. Vizet és élelmet hagyott nekik, majd leült egy sziklára, hogy babtortillát egyen.
Ekkor kezdődött a gúnyolódás.
Egy szomszéd leparkolta a teherautóját az út szélén.
– Adela, elfelejtetted elhozni a dédnagyapád kalapját!
Egy másik vette fel a telefont.
– Ez mindenképpen megérne egy videót.
Folytatta az evést. A kezei annyira elfáradtak, hogy alig tudta megtartani a tortillát.
Sergio elhaladt arra, miközben visszafelé tartott a telkéről.
– Hetekig fog tartani.
Súlyos.
– Azt mondtam, találj más utat, ne menj vissza a múlt századba.
Adela lenézett a csizmáira.
Azon az estén a konyhában sírt, ahol senki sem láthatta. Utána kiterítette a ruháit a következő napra.
Miközben az övét javítgatta, eszébe jutottak apja, Don Raimundo történetei. Azt mondta, hogy egyik őse, Ambrosio Ruiz, a gyarmati időkben bányákban dolgozott, és vagyonának egy részét elrejtette azokon a földeken.
Mielőtt felfedte volna a helyszínt, lázban halt meg.
A család generációk óta ismételgette a legendát. Sergio mindig azt mondta, hogy ha az az arany valóban létezne, valaki már megtalálta volna.
Adela soha nem keresett semmit. Már azzal is elég gondja volt, hogy megszerezze a földből azt, amire szüksége volt a megélhetéshez.
A harmadik napon, az erdős határ közelében, az eke hirtelen megállt.
A Mennydörgés és Villámlás megállt. Adela karjaiban valami szorítást érzett.
-Csendes.
Engedte a nyomást.
– Ne húzd tovább.
Azt hitte, gyökeret találtak. Pihenteti az állatokat, majd egy kis ásóval tért vissza.
Elmozdította a földet a vasról. A rostély egy görbe felületnek ütközött, ami túl szabályos volt ahhoz, hogy kő legyen.
Ujjaival letörölte a szélét.
Sötét kerámia jelent meg.
Adela az ösvény felé nézett, még mindig emlékezve a reggeli nevetésre. Folytatta az ásást, és egy lezárt edényre bukkant.
A nyakán egy jel díszelgett, amit apja régi papírjain látott: Ambrosio Ruiz monogramja.
Mozdulatlanul maradt.
A föld alatt valami zörgött a hajó belsejében.
2. rész
Adela Don Eusebiót szólította, mielőtt megérintette volna a pecsétet.
– Szükségem van rád, hogy gyere.
– Megsérült valaki?
-Nem.
Elcsuklott a hangja.
– De azt hiszem, találtam valamit a családomból.
A szomszéd megérkezett egy lámpával és egy kabáttal. Amikor meglátta a vázát, elhallgatott.
Lefényképezték ott, ahol volt, a barázda és az eke mellett. Don Eusebio arra kérte, hogy ne üsse meg a fazekaskerámiát, és ne próbálja meg semmilyen tisztítószerrel megtisztítani.
Együtt fejezték be a doboz kiszabadítását. Rátették egy takaróra, bevitték a házba, és otthagyták az asztalon.
Adela habozott, mielőtt fel merte volna emelni a cipzárt, ami a sérült szél mellett meglazult.
Benne érmék voltak.
Némelyik sötét volt, mások sárgás fényben maradtak a lámpa alatt. Ékszerek is megjelentek, egy tapintásra széteső anyag maradványaiba csomagolva.
