Adela a szék támlájára tette a kezét.

– Apu sosem láthatta.

Don Eusebio levette a kalapját.

– Még nem tudjuk, mi az.

Figyelte őt.

– De holnap keresünk valakit, aki tudja.

Bólintott anélkül, hogy elnézett volna.

Először nem a meggazdagodásra gondolt. A kifizetetlen vetőmagszámlára, a beázott tetőre és a napokra gondolt, amikor úgy tett, mintha nem lenne éhes, hogy ne költsön.

Aztán a karám felé nézett. Mennydörgés és Villám a tető alatt pihentek, mit sem sejtve a történtekről.

Vacsora előtt vitt nekik ételt.

– Tomás biztosan nevetett volna ezen.

Simogatta a nyakukat. Ott, mellettük sírhatott anélkül, hogy félnie kellett volna attól, hogy valaki látványosságot csinál belőle.

Sergio később érkezett.

Látta Don Eusebiot kirohanni a házából, és egy ismerőse azt mondta neki, hogy Adela talált valamit elásva. Még mielőtt Adela befejezte volna az ajtó kinyitását, bement és kérdezősködött.

-Mi történt?

Megállt az asztal előtt.

– Ez arany?

Adela közbelépett, amikor kinyújtotta a kezét.

– Még mindig nem tudjuk, hogyan kezeljük.

Sergio meglepetten nézett rá.

– A testvéred vagyok.

– Ezért várhatsz velem.

Odahúzott egy széket. Tanulmányozta a vázát, az érméket és a kezdőbetűket.

A legenda, amit megvetett, ugyanazon az asztalon volt, ahol az apja megtanította őket kukorica pucolására.

-Egyszerűen nem lehet.

– Én sem hittem el.

Sergio végigsimított az arcán.

Megtalálták az ökrök?

– Az eke a fazékba csapódott.

– Hamarabb végeztünk volna a traktorral.

Adela figyelte őt.

– Talán mi is eltörtük volna anélkül, hogy észrevennénk.

Nem állította, hogy egy gép képtelen lenne megtalálni. Csak azt tudta, mi történt: érezte az ellenállást, megállította az állatokat, és időt szakított a keresésre.

Sergio lehajtotta a fejét.

Don Eusebio másnap visszatért egy érmeszakértő és egy történész elérhetőségeivel. Adela tanácsot kért a lelet nyilvántartásba vételével és a dokumentumai áttekintésével kapcsolatban is.

Azt tanácsolták neki, hogy tárolja biztonságosan a darabokat, őrizze meg a fényképeket, és ne fogadjon el ajánlatokat idegenektől.

Addigra már híre ment az egész városban.

Ugyanazok a telefonok, amelyekkel korábban rögzítették az erőfeszítéseiket, most az ajtajukra szegeződtek. Rögtönzött vásárlók jelentek meg, kíváncsi bámészkodók és olyanok, akik azt állították, hogy ismernek valakit, aki hajlandó készpénzzel fizetni.

Adela senkit sem engedett be.

Egyik délután Sergiót a kapunál találta, amint egy férfival beszélgetett.

– A nővérem még mindig dönt.

– Nem tárgyalok vele.

Adela nyitotta ki az ajtót.

– És nincs szükségem senkire, aki tárgyaljon a nevemben.

Amikor a látogató elment, Sergio felé fordult.

– Próbálok segíteni neked.

– Akkor kérdezd meg, mire van szükségem.

– Nem ismered ezt a fajta üzletet.

– Én sem tudtam, hogyan kell egyedül szántani.

Remegett a hangja.

– Ez nem aggasztott téged annyira.

Sergio válasz nélkül maradt.

Adela becsukta a kaput, és le kellett ülnie. Félt, hogy elveszíti az érméket, hibázik, és tönkreteszi a történetet, amit az imént fedezett fel. Attól is félt, hogy a bátyja csak azért jött vissza hozzá, mert most már pénz volt az asztalán.

Napokkal később a történész megerősítette, hogy a darabok a legenda korából származnak. Levéltári dokumentumok említést tesznek Ambrosioról és egy pénzügyi vitáról, amely magyarázatot adhat a rejtekhelyre.

Adela most mosolygott először a látogatás alatt.

Ezután a szakember lezárta az aktáját.

– Van valami, amit meg kell értened, mielőtt terveket szősz.

Adela letette a csészét.

– Hamisak?

-Nem.

A nő a vázára nézett.

– De a vagyonszerzés nem jelenti azt, hogy mindent eladhatsz, amit találtál.

3. rész

Adela úgy érezte, nem kap levegőt.

– El fogják venni tőlem?

A szakember lassan megrázta a fejét.

– Én ezt nem mondom.

Leült vele szemben.

– Azt mondom, hogy osztályoznunk kell a darabokat, és tisztáznunk kell, hogy mit lehet kezdeni mindegyikkel.

A leletnek anyagi értéke mellett történelmi értéke is volt. Voltak olyan tárgyak, amelyek eltérő bánásmódot igényeltek, és olyan döntéseket, amelyeket nem lehetett pusztán egy szám alapján meghozni.

Adela végighallgatta. Utána elvitte a mappát a tanácsadójának, és megkérte, hogy magyarázza el minden egyes lépést olyan szavakkal, amelyeket megért.

Nem írt alá olyasmit, amit nem értett. Nem engedte, hogy bárki is dokumentumok nélkül elvigyen tárgyakat. Beleegyezett, hogy vár.

Majdnem két hónapig fényképek, felmérések, konzultációk és papírmunka folyt. Mindeközben a telek még mindig felújításra szorult.

Don Eusebio összegyűjtött több szomszédot, hogy segítsenek neki befejezni a föld előkészítését. Ezúttal, amikor megérkeztek, nem vették fel a telefont. Szerszámokat hoztak magukkal.

Sergio megjelent a traktorjával.

– Mondd meg, hol kezdjem.

Adela a karámból nézett rá.

– Itt az állatok már megtették a magukét.

Rámutatott a hiányzó szektorra.

– Ott dolgozhatsz.

Nem úgy köszönte meg, mintha mindent el akarna felejteni. Nem is utasította vissza, hogy meghosszabbítsa a büntetést.

Sergio engedelmeskedett a nő kérésének. Amikor befejezte, leszállt a traktorról, és ott találta a húgát, aki éppen Villám lábait vizsgálgatta.

– Adela…

Tovább simogatta az állatot.

– Nem kellett volna nevetnem.

A bocsánatkérés esetlenül, mindenféle beszéd nélkül hangzott el.

– Aggódtam a fizetésem miatt.

Sergio levette a sapkáját.

– De meg tudtam mondani nemet anélkül, hogy megaláztalak volna.

-Igen.

Adela felnézett.

– Megtehetnéd.

Bólintott.