Dühös sikoly kíséretében előrerontott, megpróbálta elkapni a lányt és a földre teperni.
De ebben a pillanatban az újonnan érkező végre abbahagyta a puszta védekezést.
Egyetlen gyors mozdulattal elkapta ellenfele karját.
És Vanessa saját súlyát használta fel ellene.
A következő másodpercben a hatalmas nőt felemelték a földről.
Egy kollektív sikítás söpört végig a menzán.
Ekkor a börtön legveszélyesebb rabja mennydörgő csattanással a hátára zuhant.
Az újonnan érkező még csak fáradtnak sem tűnt.
Nyugodtan állt mellette.
A légzése egyenletes maradt.
Sem harag, sem félelem nem látszott az arcán.
Csak a nyugalom.
Vanessa megpróbált feltápászkodni és újra támadni.
De néhány másodperc múlva ismét a földön találta magát.
Most már mindenki értette.
Az újonnan érkező nemcsak harcolni tudott.
Szakember volt.
Végül Vanessa felhagyott a felkeléssel.
Nehézkesen lélegzett, úgy nézett a lányra, mintha most látná először.
„Ki… ki maga?” – sikerült kinyögnie.
Az újonnan érkező lenézett rá.
„Valaki, akivel soha nem lett volna szabad összetűzésbe kerülnöd.”
Pontosan abban a pillanatban az egész börtön rájött, hogy egy új személy érkezett – valaki, akitől mindenkinek félnie kellene.
A menza hatalmas, szürke csarnokában a csend olyan sűrűvé vált, hogy szinte vágni lehetett volna. A több száz rab, akik eddig levegőt is alig mertek venni, most megkövülten bámulta a padlón heverő Vanessát, és az előtte tornyosuló, vékony, tetovált lányt. Senki sem kiabált. Senki sem éljenzett. A döbbenet teljesen megbénította a tömeget.
A másodpercek ólomlábakon vánszorogtak, mígnem a nehéz fémajtók csattanása törte meg a varázst. A riasztó éles, fülsiketítő hangja hasított a levegőbe. Fekete rohamfelszerelésbe öltözött fegyőrök rontottak be a terembe, kezükben gumibottal, arcukon feszült dühvel.
– Mindenki a földre! Most! – üvöltötte a fegyőrök parancsnoka, egy Kovács nevű, zömök, sebhelyes arcú férfi, akit a rabok legalább annyira gyűlöltek, mint Vanessát.
A rabok engedelmesen a padlóra vetették magukat, kezüket a fejük tarkójára kulcsolva. A tetovált lány azonban nem kapkodott. Lassan, kimért mozdulatokkal ereszkedett térdre, majd mindenféle ellenállás nélkül lefeküdt a hideg csempére, és hátra tette a kezét. Nem volt benne félelem, sem dac. Olyan volt, mint egy gép, amely pontosan tudja, mi a protokoll, és hibátlanul hajtja végre azt.
Kovács két embere azonnal rávetette magát. Durván rángatták fel, a bilincs fémje élesen vágott a csuklójába, de az arcán egyetlen izom sem rezdült meg. Amikor elvezették Vanessa mellett – akit időközben két másik fegyőr próbált felsegíteni a padlóról –, a lány tekintete egy pillanatra találkozott a legyőzött “királynő” szemével. Vanessa tekintetében a dühöt felváltotta valami egészen más: a nyers, ősi felismerés, hogy egy valódi ragadozóval találkozott.
A magánzárka, ahová a lányt zárták, a börtön legmélyebb, legsötétebb pontján volt. Ablaktalan, nedves betonfalak, egyetlen pislákoló villanykörte, és egy fémpriccs. Az itteni csend sokakat már az első huszonnégy órában az őrületbe kergetett. A lány azonban, akit a börtönnyilvántartásban csak “Maya Farkas” néven regisztráltak, úgy ült a priccs szélén, lótuszülésben, mintha egy zen kolostorban lenne. Légzése lassú volt, szinte észrevehetetlen.
Maya nem egyszerű bűnöző volt. Valójában századosi rangot viselt a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat (KNBSZ) különleges műveleti osztályán. A tetoválások a testén – a bonyolult geometriai minták, a kígyók és a koponyák – egy korábbi, éveken át tartó mélyfedéses beépülés emlékei voltak egy kelet-európai kartellben. Azért küldték ide, ebbe a szigorúan őrzött női börtönbe, mert a hírszerzés arra utaló jeleket talált, hogy a fegyintézet igazgatója, Sándor úr, egy kiterjedt nemzetközi ember- és fegyvercsempész hálózatot irányít közvetlenül az irodájából. A börtön tökéletes fedőcég volt: senki sem gyanakodott arra, hogy a legmagasabb biztonsági szintű létesítmény a bűnözés melegágya.
A feladata az volt, hogy beépüljön, feltérképezze a belső hierarchiát, és bizonyítékot szerezzen az igazgató ellen. Ehhez azonban először meg kellett nyernie a rabok tiszteletét, és el kellett kerülnie, hogy Vanessa vagy a korrupt fegyőrök idő előtt likvidálják. A menzai incidens kiszámított lépés volt: demonstrálta az erejét anélkül, hogy felfedte volna a valódi képzettségét. Csak a legszükségesebb minimumot alkalmazta Vanessa ellen – egy egyszerű judo dobást és egy aikido elvezetést.
A nehéz vasajtó zára nagyot kattant. A fény elvakította Mayát, ahogy az ajtó kitárult. Sándor igazgató lépett be, mögötte Kovács parancsnokkal. Az igazgató kifogástalan, méretre szabott öltönyt viselt, ami éles kontrasztban állt a cella mocskával.
– Maya Farkas – mondta az igazgató lágy, szinte mézesmázos hangon, miközben közelebb lépett. – Fegyveres rablás, súlyos testi sértés, hatóság elleni erőszak. Ez áll az aktájában. De amit ma a menzán csinált… az nem egy utcai gengszter stílusa volt. Az tiszta, professzionális harcművészet volt.
Maya lassan kinyitotta a szemét, de nem mozdult a lótuszülésből. – A börtönben az ember sok mindent megtanul, Igazgató úr.
– Valóban? – Sándor elmosolyodott, de a szemei hidegek maradtak. – Tudja, Maya, én szeretem a rendet. Vanessa fenntartotta nekem a rendet a rabok között. Cserébe bizonyos kiváltságokat kapott. Ön ma ezt a rendet felborította. És most két választása van. Vagy ön veszi át Vanessa helyét, és nekem dolgozik… vagy gondoskodom róla, hogy a következő tíz évét ebben a lyukban töltse, amíg el nem felejti a saját nevét is.
