Maya nem várt tovább. A cipője talpából egy hajlékony, titánból készült álkulcsot húzott elő. Hónapokig gyakorolta a zárfeltörést vakon, a háta mögött. Tizenöt másodperc alatt a zár engedett. Halkan kilépett a folyosóra, és beleolvadt az árnyékokba.

Úgy mozgott, mint egy kísértet. A kiképzése során megtanulta, hogyan tompítsa a lépéseit, hogyan használja a sötét foltokat fedezéknek. Az igazgatósági szárny a börtön túlsó végén volt, egy elektronikusan védett fémkapu mögött. Vanessa délután egy apró papírfecnit csúsztatott Maya kezébe az ebédlőben, rajta az aznapi biztonsági kóddal.

Maya beütötte a számokat. A zöld fény felvillant, és az ajtó szisszenve kinyílt.

Az igazgatói iroda hatalmas volt, sötét tölgyfa bútorokkal és egy óriási bőrkanapéval. Maya nem pazarolta az időt. Azonnal a nagy, mahagóni íróasztalhoz lépett. Tudta, hogy a Sándor-féle emberek nem bíznak a felhőalapú rendszerekben; a főkönyvet és az illegális szállítások naplóit egy lokális szerveren tartják. A festmény mögötti páncélszekrény túl egyértelmű volt. Maya végigtapogatta az asztal alsó peremét, mígnem egy apró, rejtett gombot talált. Megnyomta.

A padló egyik faburkolata halkan felnyílt, felfedve egy biometrikus zárral ellátott laptopszervert.

Maya egy apró USB-drive-ot húzott elő, amelyen egy katonai szintű zárnyitó szoftver futott. Rádugta a gépre. A képernyő felvillant, és a kódfejtés elkezdődött. Az idő vészesen fogyott. A füstszag már ide is elért, és tudta, hogy a tüzet hamarosan eloltják, a fegyőrök pedig visszatérnek a posztjaikra.

Körülbelül harminc másodperc volt hátra az adatletöltésből, amikor a folyosóról nehéz léptek és fojtott hangok ütötték meg a fülét.

– Mondtam, hogy hagyjátok a tüzet! – hallatszott Sándor igazgató ideges hangja. – Valaki szándékosan gyújtott rá. Ez elterelés. Ellenőrizzétek az irodát és az alagsort!

Maya felkapta a fejét. Nem volt ideje elmenekülni. A letöltés befejeződött, gyorsan kihúzta a drive-ot, és a melltartójába rejtette. Abban a pillanatban az iroda ajtaja kivágódott.

Kovács parancsnok és két hatalmas, kigyúrt fegyőr rontott be a szobába, fegyverrel a kézben. Mögöttük Sándor lépett be. Amikor meglátta Mayát az asztala mögött, az arca eltorzult a dühtől.

– Te! – szisztegte Sándor, és a szemei dühösen villogtak. – Szóval ez volt a terved. Be akartál csapni. Te is csak egy patkány vagy a rendszerben. Kovács, lőjék le! Azt mondjuk majd, hogy a tűzriadó alatt próbált megszökni, és fegyvert fogott ránk.

Kovács felemelte a pisztolyát, a szája sarkában kegyetlen mosoly bujkált.

De Maya nem ijedt meg. Nem az az ember volt, aki várta a golyót. A másodperc tört része alatt cselekedett. Felrúgta a nehéz mahagóni széket egyenesen Kovács felé. A fegyőr ösztönösen félreugrott, a lövés a mennyezetbe fúródott, vakolatot szórva a szobába.

Maya nem állt meg. Egyetlen ugrással az asztal tetején termett, onnan pedig egyenesen a két másik fegyőr közé vetette magát. A harc brutalitása és gyorsasága felfoghatatlan volt. Maya nem sportot űzött, hanem túlélő harcot vívott. Az első fegyőr torkára egy kőkemény könyökütést mért, amitől a férfi gurgulázva a földre rogyott, a fegyvere kiesett a kezéből.

A második fegyőr megpróbálta megragadni hátulról, de Maya egy villámgyors fordulással megragadta a férfi karját, bevetette a csípőjét, és egy pusztító judo dobással áthajította a nehéz üveg dohányzóasztalon. Az üveg ezer darabra tört, a férfi eszméletlenül hevert a romok között.

Kovács azonban időközben magához tért, és ismét felemelte a fegyverét.

– Mozdulj, és meghalsz, te ribanc! – ordította.

Maya megdermedt. A pisztoly csöve egyenesen a mellkasára mutatott. Sándor igazgató a falhoz lapulva figyelte a jelenetet, az arcán a rettegés és a diadal keveréke látszott.

– Vedd el tőle, amit ellopott! – parancsolta Sándor Kovácsnak.

A parancsnok lassan közelebb lépett, a pisztolyt Maya fejének szegezve. De mielőtt hozzáérhetett volna, a börtön csendjét valami sokkal hatalmasabb zaj törte meg.

Fülsiketítő morajlás rázta meg az épületet. Az ablakokon keresztül vakító, fehér fényszórók pásztázták végig a belső udvart. Helikopterek rotorjának zaja nyomta el a vészcsengők hangját. A folyosóról robbanások hallatszottak – faltörő kosok és villanógránátok tompa puffanása.

Sándor arca hamuszürkévé vált. – Mik ezek? A rendőrség?

Maya, kihasználva Kovács egy másodpercnyi zavartságát, egy alacsony, söprő rúgással kiütötte a parancsnok lábát. A férfi hanyatt esett, a fegyvere a padlón csúszott. Maya azonnal rávetette magát, térdével a mellkasára térdelt, és egy kőkemény ütéssel eltörte az orrát, majd hátracsavarta a kezét.

– Nem a rendőrség, Sándor – mondta Maya, miközben zihálva felnézett az igazgatóra. A szemeiben vad, győztes tűz égett. – Ez a Nemzeti Nyomozó Iroda Különleges Műveleti Egysége. És a Katonai Elhárítás. A játék véget ért.

Az iroda ajtaja másodperceken belül ismét berobbant. Talpig fekete, golyóálló mellényes, gépkarabélyos kommandósok özlötték el a szobát. A fegyvereik célkeresztjébe azonnal Sándort és a földön fekvő fegyőröket vették.

Az osztag parancsnoka, egy magas, sisakos férfi belépett, körülnézett a romos irodában, majd tekintete megállt Mayán. Letette a fegyverét, és feszesen tisztelgett.

– Farkas százados. A terület biztosítva. Az alagsori mosodában lefoglaltuk a szállítmányt, a fegyvereket és a készpénzt. A börtön személyzetének korrupt tagjait őrizetbe vettük. Ön jól van?