A farmer mindent elveszett… és csak az a nő maradt, akit egyszer megalázott, hogy megmentse.

Még mindig por szállt az úton, amikor az utolsó állat átlépte a Los Mezquites tanya kapuját.

Don Sebastián Cárdenas a kerítésnél állt, és nézte, ahogy a felvásárlók elviszik a családja három generáció óta tenyésztett szarvasmarháit. A férfiak kiabálások, feszes kötelek és a kiszáradt földön dübörgő paták közepette haladtak előre.

Aprópénzért eladta a jószágokat, de az adósságok és az aszály nem hagyott más választást.

Jalisco felett lángoló égbolt volt azon a délutánon, 1884-ben. A szél port hordott az üres karámok között, és a pajta nyikorgott, mintha az egész birtok jajveszékelne.

Sebastian összeszorított állkapccsal tért vissza a kúriába. Az istálló előtt látta, hogy munkásai ruhákat és szerszámokat pakolnak egy szekérre.

– Te is elmész?

Don Eusebio Salgado, az elöljáró, aki apját szolgálta, odalépett.

– Nem megyünk el csak azért, mert nem tud fizetni nekünk.

—Akkor miért?

– Mert sosem tanultad meg tisztelni azokat, akik segíteni próbáltak neked.

Sebastian ütésként élte meg ezeket a szavakat, de megőrizte hidegvérét.

– Szabadon távozhatnak.

– Mindig is azok voltunk, főnök. Csak korábban azt hittük, hogy ez a föld egy kicsit a miénk is.

A munkások hátranézés nélkül léptek be a kapun. Sebastian nem állította meg őket. Túl nagy volt a büszkesége ahhoz, hogy maradásra kérje őket, és túl mély volt a szégyene ahhoz, hogy beismerje, szüksége van rájuk.

Amikor az utolsó motoros is eltűnt, Los Mezquites ismeretlen csendbe burkolózott.

Sebastian belépett a konyhába, és arra számított, hogy üresen találja.

Jacinta Salgado még mindig ott volt.

Huszonnégy éves volt, sötét haját fehér sállal fogta hátra, kezében pedig egy fémvödröt tartott. Amióta az édesanyja meghalt, szakácsként és kertészként dolgozott.

Don Eusebio lánya is volt.

– Mit keresel itt? – kérdezte Sebastian. – Már nem tudok fizetni.

Jacinta hallotta az egyetlen tehén bőgését, amelyet a felvásárlók öreg és sovány miatt elutasítottak.

– A galambnak ennie kell. Fejni is kell.

– Nem a tehénről kérdeztelek.

Jácinta felé fordult.

– Ne gondold, hogy miattad maradok. Azért maradok, mert valakinek gondoskodnia kell arról a keveset is, ami még életben van ezen a birtokon.

Válasz megvárása nélkül távozott.

Sebastian egyedül maradt a konyhában.

Jacinta volt az utolsó ember, akitől hűséget várt. Hónapokkal korábban figyelmeztetett, hogy ha az aszály idején több szarvasmarhát vásárol, az tönkreteszi a birtokot. Sebastián gúnyosan vigyorgott a munkások előtt.

„Koncentrálj az edényekre!” – utasította a lányt.

Később Don Eusebiot hibáztatta döntései megkérdőjelezéséért, és megfosztotta a számviteli jogkörétől. Ennek ellenére Jacinta volt az egyetlen, aki nem hagyta el a birtokot.

A következő napokban hajnal előtt kelt, begyújtotta a kályhát, megfejte Palomát, és leszedte a kertben megmaradt kevés zöldséget.

Sebastian a folyosón ült, és a kihalt mezőket bámulta. Úgy tett, mintha a romok egy magától elmúló vihar lenne.

Egyik reggel kávét talált az asztalon.

— Honnan szerezted?

– Tojást és tejet kávéra, lisztre és sóra cseréltem.

Sebastian összevonta a szemöldökét.

– Ki adott engedélyt arra, hogy az én termékemmel kereskedj?

Jácinta egy kosarat tett elé.

– Nem a te parancsaid miatt került étel erre az asztalra. A munkám miatt.

– Nem köthet több kereskedést anélkül, hogy velem konzultálna.

Nem vitatkozott.

Másnap reggel Sebastian csak egy pohár tejet és két főtt tököt talált. A kávé elfogyott. Liszt sem maradt tortillához.

Csendben evett.

Azon a délutánon odament Jacintához, miközben a nő a karámot takarította.

– Folytathatod a cseréket.

– Nincs szükségem engedélyre, hogy megakadályozzam mindkettőnket az éhenhalásban.

– Akkor tekintsd üzletnek.

Ez volt a legközelebb ahhoz, hogy bocsánatot kérjen, amit Sebastian képes volt felajánlani.

Egy héttel később megérkezett egy fogadó tulajdonosa. Tejre, sajtra, zöldségre és tojásra volt szüksége, hogy enni adjon az utazóknak.

Sebastian elutasította a javaslatot.

– Los Mezquites nagy csordáiról volt híres. Nem fogok retket árulni, mint egy föld nélküli paraszt.

A fogadós elment.

Jacinta megvárta, amíg eltűnik az úton.

– Majdnem mindent elvesztettél, miközben megpróbáltál úgy tenni, mintha több lenne, mint amennyid valójában volt.

– Vigyázz a szavaidra!

– Valakinek meg kell tennie, mivel nem vigyázol a döntéseidre.

Két nappal később Sebastian ellovagolt a fogadóba, és elfogadta az ajánlatot.

Az első szállítmány kicsi volt, de a megszerzett érmék lehetővé tették számukra, hogy vetőmagot és takarmányt vásároljanak a tehénnek.

Azon az estén megszámolta őket az asztalon.

– Nem tudom, hogyan oldjam meg ezt – vallotta be.

Jácinta egy konzervdobozba tette az érméket.

–Akkor kezdd azzal, hogy abbahagyod a tettetést, hogy tudod.

Sebastian elkezdett dolgozni.

Először több gabonát szórt ki, mint amennyit az etetőbe tett. A keze, ami hozzászokott a dokumentumok aláírásához, felhólyagosodott a vízhordástól és a kerítésjavítástól.

Jacinta nem gúnyolta ki. A munkát sem végezte el helyette.

Egyik reggel Don Eusebio visszatért néhány szerszámért, amelyek a hátralékából származtak.

– Nem emlékszem, hogy ezt megígértem volna – felelte Sebastian.

– Igen, ott volt – vágott közbe Jacinta –, ott voltam.

Sebastian bement a pajtába és átadta a szerszámokat, de amikor Eusebio elment, rajta töltötte ki a szégyenét.