A férfiak hallották a hangját, de minden egyes kísérlet a kövek eltávolítására újabb földcsuszamlásokat okozott. Don Eusebio ekkor eszébe jutott egy évtizedekkel korábban épített régi szellőzőalagút, amelyről az apja beszélt.

Órákon át ástak oldalról.

Amikor kihúzták Sebastiant, megsérült és majdnem eszméletlen volt. Azonban a leomlott fal mögül víz kezdett ömleni.

Nem gyenge áramlat volt.

Egy földalatti forrás volt.

Ugyanaz a víz, amiről Don Ramiro azt állította, hogy nem létezik, évekig el tudná látni a gyümölcsöst, az állatállományt és a földeket.

A hír eljutott a városba.

Eljutott Jacintához is, aki egy unokatestvérénél lakott és egy pékségben dolgozott. Hallotta, hogy Sebastián megtagadta az eladást, mielőtt felfedezte a forrást, bocsánatot kért a munkásaitól, és az életét kockáztatva velük együtt ásott.

A pletykák miatt nem tért vissza.

Két hónapot várt, hogy lássa, túléli-e a változás a sikert.

Amikor végre visszatért, egy magokkal megrakott szekeret vezetett.

Sebastian egy kerítést javított Eusebio mellett. Amikor meglátta a lányt, elejtette a kalapácsát.

– Azt hittem, nem jössz vissza.

-Én is.

Pár lépésnyire megállt, tiszteletben tartva a távolságot.

– Elutasítottam az eladást.

-Tudom.

„Nem azért tettem, hogy visszajöjj. Azért tettem, mert rájöttem, hogy túl sokszor elmenekültem a hibáim elől.”

Jácinta a forrásra mutatott.

–Attól, hogy megértettük, mit tett, még nem szűnik meg a kár.

-Tudom.

– A bocsánatkérés sem old meg mindent azonnal.

– Én is tudom.

– Akkor miért akar bocsánatot kérni?

Sebastian mély lélegzetet vett.

– Mert ez az első dolog, amit cserébe nem kérek. Nem azt kérem, hogy maradj, vagy hogy újra megbízz bennem. Csak azt akarom, hogy tudd, hogy úgy kezeltem a munkádat, mintha értéktelen lenne, a hűségedet pedig, mintha kötelezettség lenne. Tévedtem.

Jacinta nem öleléssel bocsátotta meg neki.

Odalépett a szekérhez, és elvett egy zsákot.

–Még van mit tenni. Ha eső előtt akarunk ültetni, ma kell elkezdenünk.

Sebastian cipelte a legnehezebb zsákot.

Lassan visszatért a magabiztosság.

Jacinta minden döntésben részt vett. A munkások időben megkapták a béreket és a nyereség egy részét. A gyümölcsös az új vízcsatorna körül nőtt, a kereskedelmi út pedig egy kis fogadóba vezette az utazókat, amely a hacienda bejáratánál épült.

Egy évvel később Los Mezquitesben ismét voltak szarvasmarhák, és a kukoricatáblák zöldelltek a látóhatárig.

Egyik délután Sebastián és Jacinta a konyhában nézték át a számlákat.

Óvatosan megfogta a kezét.

– Nem tudom, megérdemlem-e, hogy itt maradj.

– Nem azért maradtam, mert megérdemeltem.

—Akkor miért?

Jácinta elmosolyodott.

– Mert minden nap igyekszik méltóvá válni ehhez a földhöz és az ott élő emberekhez.

Az aratás végén összeházasodtak. Don Eusebio elvitte lányát a kis kápolnába, de mielőtt átadta volna, figyelmesen nézett Sebastiánra.

– Ha megint elfelejti, mennyit ér…

– Ő maga fog emlékeztetni – felelte.

-Remélem is.

Los Mezquites visszanyerte jólétét, de soha többé nem volt az a hacienda, amelyet egyetlen ember félelme uralt.

Sebastian évekig hitte, hogy a föld öröklésével mindennek a tulajdonosa lesz.

Jacinta megtanította neki, hogy egy hacienda csak akkor marad életben, ha a benne dolgozókat emberként, és nem eszközként kezelik.

Visszaszerezte a szarvasmarhákat, a földeket és családja nevét.

De az igazi szerencséje azon a napon kezdődött, amikor abbahagyta az emberek parancsolását, megtanult figyelni, és felismerte annak a nőnek az értékét, aki mellette maradt, amikor már semmi mást nem tudott felajánlani neki, csak a változás lehetőségét.