– Nincs szükségem arra, hogy a munkatársaim előtt beszélj az érdekemben.

– Ők már nem az ő munkásai.

– Ez a birtok még mindig az enyém!

Jacinta a tekintetét fogta.

– Segíthetek neki, de nem engedem, hogy újra úgy bánjon velem, mintha a méltóságom is az övé lenne.

Azon az estén összeszedte a holmiját.

Amikor Sebastian látta, hogy a nő összecsuk egy ruhacsomagot, félelmet érzett.

– Nem tudom, hogyan fogom mindezt egyedül csinálni.

– Akkor tanulj. Ne keress mást, aki átveszi a felelősségedet.

Jacinta nem bontotta ki a csomagot, de ő sem távozott.

Sebastian megértette, hogy minden nap ki kell érdemelnie a jogot, hogy ott folytassa.

Idővel a termelés növekedett. A fogadós más kereskedőknek is ajánlotta a Los Mezquites sajtokat. Két korábbi alkalmazott visszatért, cserébe a nyereség méltányos részéért.

Sebastian meghallgatta őket, mielőtt feltételeket szabott volna.

Jacinta óvatosan figyelte a változásait.

Egyik délután egy vágást talált a kezén.

– Pihenned kellene. Többet dolgozol, mint bárki más.

– A birtok sosem ártott nekem – felelte –. De igen.

Sebastian lesütötte a tekintetét.

-Tudom.

Ez volt az első alkalom, hogy védekezés nélkül fogadta el a fájdalmas igazságot.

Csendes barátság alakult ki közöttük. Hajnalban kávéztak, és minden vásárlást megbeszéltek együtt. Sebastián elkezdte észrevenni, hogy Jacinta mindig az étel legjavát szolgálja fel neki. Felfedezte, hogy a nap legforróbb órái előtt friss vizet hagy a veteményeskert mellett.

Egyikük sem beszélt a szerelemről.

Aztán megérkezett Don Ramiro Baeza.

Jómódú kereskedő volt, aki a hőség ellenére sötét öltönyt viselt. Felajánlotta, hogy megveszi Los Mezquites-t annyiért, amennyi elég lenne ahhoz, hogy kifizesse az adósságait, és Sebastián kényelmesen élhessen Guadalajarában.

– A föld már nem sokat ér – mondta. – Tekintsd az ajánlatomat nagylelkű cselekedetnek.

Sebastian nem válaszolt azonnal.

A kudarctól való félelem ismét elfogta. Napokig Don Ramiróval járta be a birtokot, mutogatva a kutakat, karámokat és a határokat.

Nem konzultált Jacintával.

Akkor fedezte fel a tárgyalás okát, amikor meglátta a kereskedőt, amint felméri a gyümölcsöst.

Azon az estén a konyhában várta meg.

– Azt tervezted, hogy eladod a ranchot anélkül, hogy szóltál volna nekem?

Sebastian a régi hidegséghez folyamodott, amivel magát védte.

– Az én tulajdonom.

–Ez az a hely is, amit együtt mentettünk meg.

– Soha nem kértelek, hogy maradj.

A szavak úgy hullottak közéjük, mint egy ajtó becsukódása.

Sebastian amint kimondta őket, azonnal megbánta, de nem volt bátorsága visszavonni őket.

Jácinta várt.

Amikor rájött, hogy a férfi nem fog megszólalni, lassan bólintott.

– Igazad van. Soha nem kértél rá. Úgy döntöttem, maradok, és most úgy döntöttem, hogy elmegyek.

Hajnal előtt elhagyta Los Mezquites-t.

Sebastian egy hideg konyhában ébredt. Nem volt tűz, nem volt kávé, és a tűzhely mellett sem hallatszottak léptek.

Napokig próbálta karbantartani a zöldségeskertet és tartani a lépést a szállításokkal. A tej kezdett elfogyni. A zöldségek megfonnyadtak, és a kereskedők nem kapták meg időben a rendeléseiket.

De ami a legjobban hiányzott neki, az nem Jacinta munkája volt.

Az ő hangja volt.

Don Ramiro visszatért az eladási dokumentumokkal.

– Írd alá még ma, és megduplázom az előleget.

Sebastian tartotta a tollat.

Aztán valami furcsát vett észre: az egyik tervrajzon egy piros vonal húzódott át a telek északi részén. Don Ramiro megpróbálta eltakarni a kezével.

– Mit jelképez ez?

– Semmi fontos.

Sebastián felkapta a térképet. Egy új kereskedelmi útvonal előzetes rajza volt, amely Guadalajarát kötné össze az északi bányákkal. Kevesebb mint egy kilométerre haladna el Los Mezquitestől.

A birtok nem veszített az értékéből.

Hamarosan ötször annyit fog érni.

Don Ramiro szinte ingyen vette a szarvasmarhákat, és most meg akarta tartani a földet, mielőtt a projekt nyilvánosságra kerül.

– Tudtál az útról.

– Az üzleti élet azokat részesíti előnyben, akik információval rendelkeznek.

– És azoknak is, akik nem szégyellik magukat.

Don Ramiro elmosolyodott.

– Víz nélkül a földed nem éli meg a következő évet.

Sebastian összetépte a dokumentumokat.

– Akkor majd keresek vizet.

– Szegényen fog meghalni.

– Talán. De soha többé nem adom el a méltóságomat félelemből.

Don Ramiro dühösen távozott.

Sebastian személyesen látogatta meg a volt munkásokat. Nem ígért gazdagságot.

„Rosszul bántam velük” – ismerte be. „Elutasítottam a tanácsukat, és ezért romboltam le, amit apám épített. Nem ígérhetem, hogy könnyű lesz, de azt ígérhetem, hogy méltányos részt kapsz abból, amit termelünk, és hogy jogod lesz ahhoz, hogy meghallgass.”

Néhányan elutasították. Sebastian tiszteletben tartotta a döntésüket.

Don Eusebio három férfival tért vissza.

– Nem azért megyek vissza, mert te vagy a főnököm – tisztázta. – Azért jövök vissza, hogy megnézzem, megtanultál-e úgy dolgozni, mint egy közülünk.

A próbatétel akkor jött, amikor a fő kút kiszáradni kezdett.

A mélyebb ásáshoz kötelekre, fára és szerszámokra volt szükségük. Sebastián eladta a kúriából származó mahagóni bútorokat és egy ezüstórát, amely a nagyapjáé volt.

– Ezek a családod utolsó értékes tárgyai – figyelmeztette Eusebio.

—Az emlékek nem isznak, ha eljön a szomjúság.

A negyedik napon, az ásatás során a kút egyik fala beomlott.

Sebastian a föld alatt rekedt.