1. RÉSZ
A nagybátyám megpróbált lisztre, babra és szárított húsra cserélni, mintha az áru része lennék.

– Magadnál hagyom, amíg véget nem ér a tél – mondta Rubén, miközben San Juanito egyetlen nyitva tartó boltjának a pultját dörömbölte. – Főz, takarít, és nem csinál semmi gondot. Ez fedezi a kiadásaimat.

Huszonkilenc éves voltam, de abban a pillanatban újra úgy éreztem magam, mint az a kislány, aki megtanulta, hogy ne emelje fel a hangját a nagybátyám házában.

Don Jacinto, az üzlet tulajdonosa, abbahagyta a konzervdobozok rendezgetését, és undorral vegyes félelemmel nézett rá.

— Nincs kompromisszum, Rubén.

Az unokatestvéreim, Iván és Bruno, mögöttem jöttek. A vihar miatt elzárták az utakat, Rubén pedig hónapoknyi tartozástól tartozott.

Így hát úgy döntött, hogy én vagyok az utolsó pénze.

– Semmit – morgolódott. – A lány dolgozik tovább. Vond le a keresetét, és adj nekem három zsákot.

Megragadta a kabátomat, és a pulthoz nyomott.

– Engedj el

Évek óta most mondtam neki először a szemébe.

Rubén örömmel mosolygott.

–És hová mész, Elena? Aludni a hóban?

Meghúzta a galléromat, hogy ránézzek. Két gomb kipattant, és a kabátom szétnyílt. A jeges levegő a bőrömbe csípett.

Aztán valami furcsa történt.

Egy férfi, aki percekig csendben ült a tűzhely mellett, elállt a lélegzete.

Magas volt, őszülő szakállal és ácskezű. Don Jacinto Mateónak hívta.

A tekintete a bal vállamon lévő sebhelyre szegeződött: egy vastag félhold, ami a kulcscsontom felé húzódott.

Nem nézett a testemre. Úgy bámulta azt a jelet, mintha szellemet látott volna.

Rubén elbocsátotta a helyet.

—Milyen kockákat írtál, Jacinto?

Máté közeledett

– Azt mondta, jo

Több bankjegyet is letett a pultra.

– Szerezd be, amire szükséged van ezen a héten. Liszt, bab, só, disznózsír és az alapvető dolgok.

Rubén pislogott

– És mit akarsz változtatni?

Mateo csak mirót akarja.

—Nincs értelmes fordítás

Aztán felém fordult.

– Te. Elvihetlek a faházamba, amíg kinyílik az út. Az ajtó belülről záródik. Ha nem akarsz jönni, Jacinto felhívhatja a Városi Rendőrséget, amikor visszatér a jel.

Megcsináltam egy autót.

– Szóval most kiderült, hogy mégsem?

Mateo nagyon lassan fordította el a fejét.

-Újra

Nem emelte fel a hangját. Nem is volt rá szüksége.

Rubénre néztem. Aztán az unokatestvéreimre. Mindhármuknak az a kifejezés ült az arcán, amit gyerekkorom óta ismerek: a bizonyosság, hogy előbb-utóbb engedni fogok.

Újra itt

– Látom magam mellett.

Rubén olyan gyorsan pofon vágott, hogy alig láttam rajta.

Mateo a második ütés előtt megragadta a csuklóját.

– Még egyszer, és nem fogsz innen kisétálni.

Don Jacinto felvette a telefont. Iván magához húzta az apját.

-Menjünk

Rubén felismerte a partokat.

– Amikor megunod a könyv szerinti játékot, nincs visszaút.

—Ez azt jelenti, hogy hacer

Nem tudom, honnan vettem a válaszadó értékét.

Mateo vett nekem vastag zoknikat, kesztyűt, sálat és takarót. Nem mondta, hogy ajándékba kapta őket. Csak átnyújtotta a táskát.

– Még két óránk van a nappalból.

Majdnem négy kilométert gyalogoltunk felfelé. Mateo ment elöl, letörve a nyomot. Amikor elestem, megvárta, míg magamtól felkelek.

Később szárított húst adott nekem.

– Nincs szükségem arra, hogy gondoskodj rólam.

–Tökéletes. Akkor vigyázz magadra, és menj tovább.

A düh erőt adott nekem.

Éjszaka érkeztünk. A faháza fenyőfák között rejtőzött, hófödte napelemekkel, egy vaskályhával és egy egyszemélyes ággyal.

Lefagytam, amikor megláttam.

Máté megértette.

Kivett egy összecsukható priccset egy szerszámoskamrából.

– Te alszol az ágyban. Én itt alszom.

– Nem akarok neked semmivel tartozni.

–Akkor nem tartozol nekem. Holnap zöldségeket aprítasz, és fenntartod a tüzet. Ennyi az egész.

A lakatot az asztalon hagyta.

– Belülről bezárhatod magad. Ha el akarsz menni, amikor jobb lesz, elviszlek.

Azon az éjszakán egy villáskulccsal a párnám alatt aludtam.

A következő napokban kérdés nélkül éltünk együtt. Én főztem és foltoztam; Mateo fát aprított és ellenőrizte a vizet.

Soha nem ért hozzám figyelmeztetés nélkül, és nem kérdezett rá a zúzódásaimra.

A negyedik napon, miközben inget varrtam a tűzhely mellett, a hőség arra késztetett, hogy feltépjem a pulóverem gallérját.

Láttam, hogy Mateo mozdulatlanul áll.

Újra a sebhelyemre néztem.

Ezúttal nem nézett félre.

– Réz-kanyon – mondta –. 2006 augusztusa. Egy kisteherautó felborult Creel közelében és kigyulladt.

Éreztem, ahogy a tű kiesik az ujjaim közül.

— Honnan tudod ezt?

Lehalkította a hangját.

– Mert én voltam az, aki kihozott téged onnan.

Ha ez a történet már kérdéseket vetett fel benned, folytasd a 2. résszel, mert amit Mateo megtudott, mindent megváltoztatott, amire a gyerekkoromból emlékeztem.
2. RÉSZ
Másodpercekig nem tudtam megszólalni.

Tűzre emlékeztem. Az égő műanyag szagára. Anyám sikolyára. Egy kézre, ami a csizmámat rángatta, miközben valami forró lökte a vállamat.

De soha nem láttam annak az arcát, aki kihívott.

– Kilencéves voltál – folytatta Mateo. – A szüleid nem élték túl. Átadtalak a polgári védelem mentőorvosainak, majd elmentem az úttest megtisztításában segédkező csapattal.

– A nagybátyám mindig azt mondta, hogy egyedül találtak rám.

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Nem voltál egyedül, amikor rád találtam.