Odament egy bőröndhöz, elővett egy régi mappát, és egy megsárgult vészjelentést tett az asztalra. A nevem hiányosan szerepelt rajta: „Elena S., kiskorú, körülbelül kilenc éves.” Az ő neve is szerepelt tanúként.

– Ezt azért őriztem meg, mert hónapokig kérdezősködtem felőled – mondta. – Aztán azt mondták, hogy egy rokon átvette a gyámságodat.

Hideg dühöt éreztem.

Rubén húsz éven át ismételgette, hogy senki sem keresett meg. Hogy „szeretetből befogadott”. Hogy tehát fedéllel, élelemmel és munkával tartozom neki.

— Miért nem jöttél vissza?

– Mert amikor újra rákérdeztem, azt mondták, hogy a családoddal vagy, és túl vagy a veszélyen. Nem volt jogom kivinni téged onnan.

Nem volt tökéletes válasz. De egy igazi válasz volt.

Azon az estén egy új kérdéssel tekintettem át az életemet: vajon hány dolgot fogadtam el azért, mert Rubén meggyőzött arról, hogy nincs más választásom?

Abbahagytam az ijedt vendégként való viselkedést. Előkészítettem az ételt és a tűzifát, megtanultam használni a rádiót, és azt, hogyan kell biztonságosan kezelni Mateo regisztrált sörétes puskáját.

– Soha ne célozz meg olyasmit, amit nem vagy hajlandó elpusztítani.

– Ez magában foglalja az embereket is.

Mateo állta a tekintetemet.

– Főleg az emberek.

Két héttel később kiment, hogy ellenőrizze a forrás vízvezetékét. A jég egy szakaszon áttört, és ha teljesen befagy, víz nélkül maradunk.

Vissza kellett érnem sötétedés előtt.

Nem jött vissza.

Megpróbáltam válaszokat találni a rádióban. Semmi. Kilenc órakor egy árnyékot láttam a fenyőfák között.

Mateo a jobb lábát vonszolva tűnt fel.

Rohantam felé.

-Mi történt?

– Egy jégtábla engedett utat.

Nadrágja a combjától a csizmájáig vérben ázott.

Bevittem a kabinba, bezártam az ajtót, és elvágtam a seb körüli rongyot. Mély, szaggatott és tele volt kosszal.

– Kórházra van szükséged.

— Az út le van zárva.

– Akkor élni fogsz, mire kinyitják.

Évekig kezeltem Rubén öszvéreit, mert nem volt hajlandó fizetni egy állatorvosnak. Nem voltam orvos, és ezt tudtam is. Ezért nem improvizáltam a kelleténél jobban. Kimostam a sebet a meglévő forralt vízzel, addig nyomtam, amíg a vérzés el nem állt, majd Mateo elsősegélycsomagjával befedtem és közelebb húztam a széleit egymáshoz anélkül, hogy teljesen bezártam volna.

Végül Tomás, egy másik állomás erdészeti tisztje válaszolt rádión.

– Az út még mindig le van zárva – mondta. – Amint megnyílik, felmegyünk értetek.

Mateónak két éjszakán át láza volt.

Alig aludtam. Megmértem a lázát, kicseréltem a kötéseit, beadtam neki a gyógyszert az elsősegélydobozból a nyomtatott utasítások szerint, és tiltakozása ellenére is rákényszerítettem, hogy igyon vizet.

A harmadik napon a láz alábbhagyott.

Másnap reggel Tomás egy mentőssel érkezett meg egy polgári védelmi teherautóval. Megvizsgálták Mateót, újra kitisztították a sebet, és megerősítették, hogy nincs artériás sérülés. Mivel a kórházba vezető út továbbra is bizonytalan volt, és a láza is alábbhagyott, világos utasításokat hagytak, és megígérték, hogy visszatérnek, ha állapota rosszabbodik.

Amikor elmentek, Mateo rám nézett az ágyból.

– Megmentetted a lábamat.

-Nem.

-Nem?

–Segítettem neked, hogy ne veszítsd el. A többi a te testeden és a mentősön múlott. Ne csinálj belőlem hőst.

Most először mosolygott.

Egy héttel később már bottal járt.

Ekkor értettem meg valamit, ami jobban zavart, mint a félelem: nem akartam azonnal elmenni, miután megnyitottam az utat.

Nem azért, mert bármivel is tartoztam volna neki.

Mert ott először volt súlya a döntéseimnek.

Január 28-án reggel éppen reggeliztünk, amikor Mateo felemelte a kezét.

-Csend.

Utána ugyanazt hallottam, mint ő.

Léptek kopognak a kemény havon.

Két ember.

Mateo az ablakhoz lépett, és alig húzta szét a függönyt.

Az arckifejezése megváltozott.

– Ők Iván és Bruno.

Megfagyott a gyomrom.

– Mit csinálsz itt?

– Ugyanazt tette a nagybátyád a boltban: eljött valamiért, amiről azt hitték, hogy az övék.

Kintről Iván kiáltotta:

– Elena! Gyere ki! Apám beteg, és te elvetted, ami a miénk volt.

Mateo rám nézett.

– Rajtad múlik, hogy válaszolsz-e.

Vettem egy mély lélegzetet, odamentem az ajtóhoz anélkül, hogy kinyitottam volna, és így válaszoltam:

– Nem vittem nekik semmit.

Csend lett.

Aztán Bruno valami fémessel ütötte a fát.

– Akkor nyisd ki, és beszéljünk.

Mateo ismét kinézett az ablakon.

– Fegyvereket hordanak.

A sörétes puskáért mentem.

És abban a pillanatban megértettem, hogy ezúttal nem fogok senki mögé bújni.

Ha tudni akarod, hogy valójában miért jöttek, és mit tettem, amikor megpróbáltak betörni, folytasd a 3. résszel, mert itt megszűntem az a nő lenni, akit ismerni hittek.
3. RÉSZ
Mateo látta, hogy megtöltöm a puskát, és megrázta a fejét.

– Nem mész ki.

– Én sem fogok az ágy alá bújni.

– Elena…

– Ők a családom. A probléma velem kezdődött. Nem fogsz helyettem dönteni.

Nem vitatkozott. Talán azért, mert már megtudta, hogy én nem ugyanaz a nő vagyok, akivel a boltban találkozott.

Felvette a puskáját, de nem nyitotta ki az ajtót. Először bekapcsolta a rádiót, és felhívta az erdei állomást.

– Tomás, két fegyveres férfi van odakint. Elena rokonai. Már voltak fenyegetések.

A válasz interferencia útján jött.