—Beérkezett. A polgári védelem nem fog civilekkel felvonulni egy fegyveres helyszínre. Értesítettem a közbiztonsági szolgálatot és az ügyészséget, de a helyzet továbbra is nehéz. Nem ígérhetek gyors kiérkezést.
A segítségnyújtás órákig tartana.
Iván ismét kiáltotta.
„Nem harcolni jöttünk ide! Ételt akarunk, és hogy Elena visszajöjjön!”
Odaléptem az oldalsó ablakhoz.
– Nem jövök vissza.
– Apám miattad beteg.
– Apád beteg volt, mielőtt eladott engem három zsákért.
Bruno berúgta az ajtót.
Máté felemelte a hangját.
– Maradjatok távol a verandától. A hatóságokat már értesítették.
Szünet következett.
Aztán hallottam Iván nevetését.
– Hatóságok? Itt fent? Ne légy naiv, öreg.
Láttam egy árnyékot mozogni hátul.
—Mateo.
– Én is láttam.
Bruno körbejárta a faházat.
Nem csak ennivalóért jöttek.
Előző este átnéztem a Rubén házából hozott hátizsákomat. A régi ruhák között megtaláltam a születési anyakönyvi kivonatomat, a nagybátyám gyámsági papírjait és három banki bizonylatot.
Minden januárban megjelent egy befizetés „2006-os útdíj-kompenzáció” hivatkozással.
Rubén kapott kifizetéseket a szüleim balesetével kapcsolatban. Soha nem tudtam, hogy léteznek.
Aztán megértettem, miért akarták az unokatestvéreim a hátizsákot: a papírok bizonyíthatták volna, hogy a nagybátyám hazudott arról, hogy a saját pénzéből tart el engem.
– Add ide a hátizsákot! – kiáltotta Iván. – Az apámé.
– Nála van a születési anyakönyvi kivonatom és a nevemmel ellátott dokumentumok.
– Fogalmad sincs, mit nézel.
– Akkor magyarázza el nekem, amikor megérkezik az ügyészség.
A válasz egy lövés volt.
Nem minket talált el. A golyó az ajtó tetejét találta el, és egy szilánkot verett le a keretről.
Reflexből lehajoltam.
Mateo nem lőtt.
– Utolsó figyelmeztetés! – kiáltotta. – Ha még egyszer lövöldöztek, válaszolunk!
Ivan egy újabb lövéssel válaszolt a mennyezet felé.
Ez mindent megváltoztatott.
Mateo a belső falra mutatott.
– A vizeshordó mögött. Jobb lefedettséget biztosít.
-És te?
—Első ablak.
-Nem.
Türelmetlenül nézett rám.
– Elena.
– Nem fogok az utadba állni, de nem is foglak egyedül hagyni.
Úgy helyezkedtem el, hogy lássam az ajtót anélkül, hogy az egész testemet kifedném.
Majdnem egy percig semmi sem történt.
Aztán lépteket hallottunk a hóban futni.
Bruno megjelent az oldalsó ablaknál egy retesszel, hogy kifeszítse a keretet.
Felemeltem a puskát.
– Maradj távol!
Rám nézett és elmosolyodott.
– Nem fogsz lőni.
Mindig is ezt gondolták: hogy a „nem”-em addig tart, amíg fel nem emelik a szavukat.
Bruno az üvegre csapott.
Egyszer.
A.
Harmadik próbálkozásra a keret megadta magát.
Benyúlt, és megpróbálta megragadni a tűt.
Lefelé céloztam, a keret külsejére, és egyetlen töltényt sütöttem el.
A robbanás betöltötte a kabint.
Nem lőttem mellkasba.
Az ütés azt a karját érte, amivel be akart ugrani, és arra kényszerítette, hogy sikítva hátraessen.
Ivan elölről válaszolt.
Mateo fedezékből lőtt.
Éles csattanást hallottam kintről, majd csend lett.
– Elkaptad őt?
-Igen.
– Meghalt?
Mateo alig kandikált ki.
-Nem tudom.
Nem ment el azonnal.
Vártunk pár percet, figyelve, hogy mi történik.
Bruno felnyögött az oldalfal mögött.
Iván nem adott ki hangot.
Mateo visszatért a rádióhoz.
– Tomás, lövöldözés tört ki. Két támadó megsebesült. Amint tudnak, mentőt és rendőrséget kell hívnunk.
Olyan gyorsan vettem a levegőt, hogy szédültem.
Máté közeledett.
– Nézz rám.
-Jól vagyok.
– Nem ezt kérdeztem tőled. Nézz rám!
Megcsináltam.
– Nem megyünk el, amíg biztonságban nem leszünk.
Bólintottam.
Tizenöt perccel később Bruno segítséget kezdett kérni.
– Elena… kérlek.
Ki akartam nyitni.
Mateo megállított.
– Még mindig lehetne fegyvere.
– Akkor először szétszedjük.
Odamentem a betört ablakhoz anélkül, hogy felfedtem volna magam.
– Bruno, tedd el a fegyvert!
– Nincs nálam.
– Akkor told oda, ahol látom.
Néhány másodperc telt el. Aztán megjelent a puskája, siklott a havon.
– Most emeljék fel a kezüket.
Mateo figyelt engem, de nem avatkozott közbe.
Brúnó engedelmeskedett.
Együtt mentünk ki.
Sápadtan ült a falnak támaszkodva, és az alkarját szorongatta. A seb csúnya volt, de nem tűnt életveszélyesnek. Mateo felvette a pisztolyt és letette. Kötéseket vettem ki az elsősegélydobozból, és nyomást gyakoroltam a sebre.
Bruno értetlenül nézett rám.
– Miért segítesz nekem?
– Mert én nem te vagyok.
Ivan körülbelül húsz méterre feküdt egy fenyőfa mellett. Lélegzett. Mateo lövése átfúrta a combja felső részét.
Stabilizáltuk anélkül, hogy a szükségesnél jobban elmozdítottuk volna.
Nem történt megbékélés, csak három óra hideg és várakozás.
Amikor végre meghallottuk a motorok zúgását, először két önkormányzati ügynök érkezett meg a polgári védelem személyzetének kíséretében. Majd miután az út részben szabaddá vált, megérkezett az Állami Főügyészség egy egysége.
Szétválasztottak minket, hogy vallomást tegyünk. Lefoglalták a fegyvereket, lefényképezték a golyónyomokat, és dokumentálták a helyszínt. Don Jacinto megerősítette, mi történt a boltban, Tomás pedig átadta a támadás előtti telefonhívását.
Átadtam a hátizsákot, és csak azt mondtam, amit bizonyítani tudtam: Rubén nyomásgyakorlását, a fenyegetéseket, a lövéseket és a szüleim balesetéhez kapcsolódó számlákat.
A nyomozás hónapokig tartott. Először Rubént idézték be, majd bankszámlakivonatokat és gyámsági iratokat kértek. Egy chihuahuai ügyvéd, akit egy vidéki nőket támogató egyesületen keresztül vettem fel, segített hitelesített másolatokat szerezni.
