A farm örököse beleszeretett a nagyanyjáról gondoskodó fiatal nőbe, de vajon a nagynénje helyeselné?
– Alma, menj a konyhába. A vendégek nem azért jöttek ide, hogy a szolgákkal csevegjenek.
Doña Elvira Alcázar a tányérja mellé tette a villáját. Lassan mondta, olyan érthetően, mint aki azt akarja, hogy mindenki többet értsen, mint pusztán egy utasítást.
Alma Reyes egy tálcát tartott Doña Consuelo széke mellett. Érezte, hogy ég az arca. Az asztal körül földbirtokosok, egy bíró, kereskedők és több fiatal nő ült, akiket Elvira vacsora közben mutatott be az unokaöccsének.
Javier Alcázar felnézett.
– Néni, Alma elkíséri a nagymamámat.
–A nagymamád elbírja nélküle pár percig.
Alma otthagyta a szökőkutat. Megtanulta, hogy ne vitatkozzon, ha meg kell tartania az állását.
– Igen, asszonyom.
Emelt fővel lépett ki. Csak a konyhába érve engedte meg magának a levegőt, és a faasztalnak támaszkodott. Nem szégyellte, hogy ott dolgozik. Fájt neki, hogy Elvira ezt a munkát arra használta fel, hogy Javier előtt emlékeztesse rá, hogy alsóbbrendűnek tartja magát.
1954-et írtunk. A La Esperanza farm kávéültetvények és párás dombok között terült el Coatepec közelében, Veracruzban. Alma 20 éves volt, és közel 2 éve gondoskodott Doña Consueloról.
Miután elvesztette édesapját, aki adósságokat, néhány könyvet és egy bőröndnyi ruhát hagyott hátra. Édesanyja évekkel korábban meghalt. Egy ismerősének sikerült őt ajánlania az idős asszonynak társaságként.
Alma tudott olvasni, írni és egyszerű matematikai feladatokat is elvégezni. A kényszerűség vezérelte, és azért maradt, mert megtanulta szeretni ezt az erős akaratú asszonyt.
Minden reggel kinyitotta az ablakot, meleg vizet készített, és segített neki készülődni. Délutánonként regényeket, régi leveleket vagy újságot olvasott. Voltak éjszakák, amikor az ágya mellett ült, amíg a magány már nem gyötörte.
Consuelo türelmetlen tudott lenni, és tiltakozott, amikor megigazították a kendőjét. Alma rájött, hogy miután tiltakozott, mindig megkéri őket, hogy mondjanak neki valamit.
A családfő Elvira volt, Consuelo lánya. Gazdag özvegyasszonyként, aki büszke volt családnevére, bátyja, Javier apja halála óta igazgatta a birtokot. Javier volt az örökös, és öt éve a fővárosban tanult.
Alma a nagymamájának felolvasott levelekből tudta a nevét. Consuelo még a legrövidebbeket is megtartotta, azokat, amelyekben Javier megígérte, hogy hamarosan meglátogatja, és végül elmagyarázta, miért kell várnia.
Három héttel a vacsora előtt a fiú visszatért, hogy vendégül láthassa.
Huszonhét éves volt. Emlékezett a farmra a gyerekkori vakációkból: a kávészáradás illatára, a hűvös folyosókra és a nagymamára, aki mindig a kapuig sétált, hogy elbúcsúztassa. Amikor visszatért, ugyanazt a tájat találta, de Consuelónak most segítségre volt szüksége, hogy felsegítse. A betűkkel mért hiány olyan változásokat hagyott maga után, amelyeket egyetlen oldalon sem lehetett leírni.
Alma éppen Consuelo ruháit teregette ki száradni, amikor az autó megérkezett, port kavarva. Javier kiszállt, világos színű öltönye gyűrött volt, kezében egy bőrönddel. Amikor meglátta Almát a ruhaszárító kötelek között, megállt és levette a kalapját.
– Jó napot! Itt dolgozik?
Alma válasza némi időbe telt. A látogatók általában anélkül mentek el mellette, hogy köszöntek volna.
– Vigyázok a nagymamádra.
Javier a földön hagyta a bőröndöt.
– Akkor mostanában biztosan jobban ismered, mint én. Hogy van?
Alma mondhatta volna, hogy rendben, és folytathatta volna a ruhák teregetését. De emlékezett a délutánokra, amikor Consuelo a kaput bámulta.
„Elég erős ahhoz, hogy vitatkozzon. Nem annyira ahhoz, hogy egyedül legyen. Jót tenne neki, ha meglátogatnám, mielőtt elkezdenének vele beszélni a számlákról.”
Javier megsértődés nélkül hallgatta.
– Igazad van. Köszönöm.
Aznap délutánt a nagymamájával töltötte. Consuelo fogta a kezét, miközben a nagymama a fővárosról kérdezősködött, és minden elhalasztott látogatás miatt panaszkodott. Aztán sírva fakadt.
Alma úgy tett, mintha rendbe tenné a komódot, hogy ne kelljen nekik kettesben lenniük. Javier észrevette, hogy az idős asszony mindig a fiatal nőt kereste, amikor annak zsebkendőre volt szüksége, vagy emlékezni akart, hová tette a levelet.
A következő napokon korán lement a konyhába. Almát éppen Doña Petrával, a szakácsnővel készítette Consuelo főzetét. Megkérdezte, mit olvas, honnan jött, és hogyan tanult meg gondoskodni a nagymamájáról.
Alma óvatosan válaszolt. Nem akarta, hogy a kedvességét egy soha meg nem intézett meghívásként értelmezzék.
Egyik délután kölcsönadott neki egy könyvet. A lány egy papírlappal adta vissza, amelyen egy bekezdés volt bejelölve valakiről, aki visszatért a falujába, és mindent megváltozottnak talált.
– Veled is történt ilyen? – kérdezte Javier.
– Sehova sem mentem vissza. Amikor eljöttem otthonról, senki sem várt rám.
Lassan becsukta a könyvet.
-Sajnálom.
Alma bólintott, hálás volt, hogy a férfi nem tett egy megjegyzést sem arra, milyen szerencsés, hogy talált munkát.
Éjszaka, amíg Consuelo pihent, a nappaliban beszélgettek, miközben szólt a rádió. Javier a könyvelési tanulmányairól és a megbeszéléseiről mesélt, ahol minden ingatlanokról vagy előnyös házasságokról szólt.
–Tudok veled beszélni anélkül, hogy úgy érezném, valaki felméri az értékemet.
Alma a köztük alvó idős asszonyra nézett.
– Számomra te vagy az unokám, aki jót tett Doña Consuelóval. Ez volt az első dolog, amit megláttam.
Consuelo kinyitotta az egyik szemét.
– És látok egy unokát, aki most már okot talál arra, hogy reggeli előtt lemegy a konyhába.
