A farm örököse beleszeretett a nagyanyjáról gondoskodó fiatal nőbe, de vajon a nagynénje helyeselné?

Majdnem két hetet töltött azzal, hogy városok között utazgatott és válaszokra várt. Most először a pénz és a vezetékneve nem nyitotta meg számára a szükséges ajtót.

Végül megtudta, hogy a nő egy xalapai panzióban dolgozik.

Alkonyatkor érkezett meg. Alma az udvaron volt, lepedőket teregetett, keze vörös volt a víztől. Lépteit meghallva megfordult és mozdulatlanul állt.

Javier cipőjén por volt, az öltönye pedig gyűrött. Ugyanúgy levette a kalapját, mint az első napon.

„Mit csinálsz itt?” – kérdezte a lány.

– Azt akartam tudni, hogy tudunk-e még beszélni. Ha jobban szeretnéd, hogy elmenjek, akkor elmegyek.

Alma a kosárban hagyta a lepedőt.

– A nagynénédnek biztosan dühösnek kell lennie.

– Az. Nem azért jöttem, hogy meggyőzzem.

A panzió tulajdonosa helyet kínált nekik egy asztalnál az udvaron. Alma elfogadta, de továbbra is gyanakodva méregette.

Javier elmesélte neki, hogyan kereste. Aztán elmagyarázta, hogy kibérelt egy szobát egy másik házban, és azt tervezi, hogy a városban telepszik le.

– Nem akarlak arra kérni, hogy térj vissza egy olyan helyre, ahol minden velem folytatott beszélgetéstől félned kell.

– Elhagyod a farmot?

– Az életemet anélkül szeretném felépíteni, hogy minden döntésemet a nagynéném jóváhagyására várnék. Vannak megtakarításaim, és tudom, hogyan kezeljem a pénzügyeket. Tudok dolgozni.

Alma összekulcsolta a kezét az ölében.

– Nem akarom, hogy később engem hibáztasson, ha elveszítettem valamit.

–Ez a döntés az enyém. Azt szeretném kérdezni, hogy szeretnéd-e, ha igazán megismernénk egymást anélkül, hogy a konyhában kellene bujkálnod, amikor vendégek érkeznek.

Alma érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Tudod már mindazt, amivel szembe kell néznünk?

– Nem. De akkor akarok veled beszélni róla, amikor megtörténik, nem pedig úgy, hogy mindkettőnk helyett eldöntsem.

Kinyújtotta felé a kezét.

– Akkor igen. Ki akarom próbálni.

Az udvarlás alatt Alma megtartotta állását a panzióban. Javier kereskedők könyvelésén dolgozott, és egy kis élelmiszerbolt megnyitására készült. A nappaliban látogatta meg, ahol a tulajdonos megjelent a kávéval, és úgy tett, mintha mindig ugyanazt a függönyt kellene megjavítania.

Consuelo minden héten írt. Kérdezett Almáról, a munkájáról és egy esküvő időpontjáról, amelyet még senki sem jelentett be.

Alma válaszában elmondta, mennyibe kerül egy lakás bérlése, és milyen árukat terveznek eladni. A levél szélén hozzátette, hogy elkezdett használt könyveket vásárolni. Az idős asszony egy levelet küldött, amely szinte teljes egészében azoknak a címeknek volt szentelve, amelyekről legközelebb hallani akart. Alma külön tartotta a borítékot: félt, hogy elveszíti Consuelót, amikor elmegy, és most újra közös terveik voltak.

Amikor elhatározták, hogy összeházasodnak, az idős hölgy kérte, hogy a szertartást a La Esperanzában tarthassák. Javier megbeszélte Almával, mielőtt válaszolt volna.

„Nem kell visszajönnöd, hogy bármit is bizonyíts” – mondta neki.

A Consuelóval töltött estékre és a vacsoraasztalnál töltött időre gondolt.

–Vissza akarok menni a nagymamádért. És anélkül akarok bejönni, hogy úgy érezném, engedélyt kell kérnem, hogy veled lehessek.

Hónapokkal később összeházasodtak. Alma szabadidejében varrta a ruháját, és egy idős vendég kölcsönadta neki a fátylat. Doña Petra ételt készített, de ezúttal megtartotta magának az esküvői előkészületeket.

Elvira merev mosollyal üdvözölte a vendégeket. Nem ő vezényelte le a szertartást, és nem is ő választotta ki, hogy ki mehet oda Almához.

Consuelo könnyes szemmel adta meg nekik az áldását.

– Régóta vártam már egy olyan örömre, ami nem a kávé árától függött.

Javier ezután az asztalhoz kísérte Almát. A lány leült mellé, szemben azokkal az emberekkel, akik hónapokkal korábban látták őt szégyenkezve távozni.

Nem tértek vissza a farmra élni. Kibéreltek egy szerény házat a városban, és megnyitották az üzletet. Alma kiszolgálta a vásárlókat, kiszállította a rendeléseket és összegyűjtötte a készleteket. Javier áttekintette a számlákat és beszállítókat talált.

Nehéz hónapok jártak rájuk. Megtanultak vitatkozni anélkül, hogy pénzt vagy családot használnának fegyverként. Az üzlet lassan növekedett, és Consuelo időt töltött velük, örülve, hogy Alma újra olvasni kezdett.

Egy nap Javier azt javasolta, hogy vásároljanak több árut, mint amennyit megengedhetnek maguknak anélkül, hogy kifogynának a készletből. Alma tiltakozott, jegyzetfüzete nyitva hevert a pulton. Javier ellenőrizte a számításait, és megváltoztatta a sorrendet. Aztán megkérte, hogy mutassa meg, hogyan szervezi a fizetéseket. Almára gondolt, ahogy Elvira azt mondja neki, hogy nem érti a jövőjét; itt számolgatják együtt, számról számra.

Elvira azzal kezdte, hogy Petrán keresztül üdvözletet küldött. Aztán írt, hogy érdeklődjön az édesanyja felől. Egy nap megjelent az ajtóban, feketében öltözve, és mindkét kezével szorongatta a táskáját.

Alma várakozva találta, és nem tett úgy, mintha mi sem történt volna.

– Bejöhetsz. Van kávé.

Elvira leült a kis asztalhoz. Javier a feleségével maradt.

„A ruhád és a fizetésed alapján ítéltelek meg” – mondta végül. „Megaláztalak, és megpróbáltam eldönteni az unokaöcsém sorsát. Azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem.”

Alma félbeszakítás nélkül hallgatta.

„Mélyen megbántott. Elkezdhetjük fogadni, de nem akarom újra hallani, hogy félre kellene állnom, hogy megvédjem ezt a családot.”

Elvira bólintott. A következő látogatások során már nem adott utasításokat. Amikor kétségei voltak, kérdéseket tett fel, és amikor Alma válaszolt, odafigyelt.

Három gyermek született, két fiú és egy lány. A nagynéni megtanult a földön ülve játszani velük, és elfogadni, hogy egy kis ház tele lehet olyan emberekkel, akik látni akarják az érkezését.