1. RÉSZ
A nő, akihez feleségül akartam menni, még Chihuahuába sem ért, de a férfi, aki ott az állomáson bejelentette az elutasítását, már tudta, hogy a tanyámat is elveszik.

Még mindig emlékszem, hogyan eresztette le lassan a lányom, Lucía a két éjszaka alatt festett táblát. Tízéves volt, és piros betűkkel ezt írta rá: „Üdv itthon, Elena.”

Gabriel Salgado vagyok. 38 éves özvegyember voltam, és hat évig egyedül neveltem Lucíát a Rancho El Mezquite-ben, körülbelül 18 mérföldre Santa Rosalíától, Chihuahuában. A feleségem, Clara, lázban meghalt, amikor a lányunk még csak négyéves volt.

Attól kezdve megtanultam túlélni anélkül, hogy túl sokat gondolkodnék. Volt 400 szarvasmarhám, 2 megbízható lovam, egy makacs öszvérem, Jacinta, és 2 mezőgazdasági munkásom, akik segítettek, amikor felhalmozódott a munka.

De Luciának nem volt szüksége több állatra.

Szükségem volt egy családra.

Ezért váltottam levelet három hónapig Elena Robles-szel, egy zacatecasi özveggyel, aki beleegyezett, hogy eljön hozzám azzal a szándékkal, hogy férjhez menjünk.

Délután elmentem a postakocsi-állomásra, hogy felvegyem.

Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, Mauro Beltrán, a Don Fausto Valdés elöljárója, a város fele előtt átadott nekem egy levelet.

„A barátnőd meggondolta magát, Gabriel. Azt mondja, nem akar hozzámenni egy olyan férfihoz, aki mindent elveszíthet.”

Súlyos.

Ami a legjobban aggasztott, az nem Elena volt.

Ez volt az utolsó mondat.

Don Fausto négy éve próbálta megvenni tőlem azt a földdarabot, ahol az egész évben folyó patak folyt. Én mindig elutasítottam az ajánlatait.

Kibontottam a levelet. Hiteles volt. Elena bocsánatot kért. Egészen Torreónig utazott, mire rájött, hogy nem hagyhatja fel az életét, hogy egy idegen lányát nevelje fel a hegyek közepén.

Nem hibáztattam őt.

Lucia volt az, aki összetörte a szívemet.

Nem sírt. Csak leengedte a tábláját.

Aztán leszállt az utolsó utas is.

Egy körülbelül 32 éves, magas, sötét hajú, poros nő volt, kabát alatt lovaglónadrágot viselt, nála pedig egy bőrtokban lévő Winchester puskát.

Az egyik kezében vitte a poggyászát.

A másikban vittem a virágokat, amiket Elenának készítettem.

– A tiéd?

-Igen.

Átadta őket nekem.

– Te nem Elena vagy.

– Szerencsére mindkettőnk számára nem.

Inés Cárdenasnak hívták. Parralba utazott munkát keresni.

Mielőtt elment, elővett egy másik borítékot.

– A nő, akire vártam, megváltoztatta a megbízását Torreónban. Megkért, hogy adjam oda neki ezt, ha megtalálom.

Mauro folyamatosan minket nézett.

„Van még valami?” – kérdeztem tőle.

Újra elmosolyodott.

– Csak Don Fausto küldi üdvözletét. Használd ki a patak menti földeket, amíg még a magadénak mondhatod őket.

Hideg ütést éreztem a mellkasomon.

Lucía viszont Inés puskáját nézte.

– Mire való ez a rakomány?

Inés teljes komolysággal nézett rá.

– Hogy egyesek emlékezzenek a jó modorukra.

Lucia most mosolygott először, mióta megkapta az elutasítást.

Mielőtt visszaérhettünk volna a tanyára, vihar ért minket. Az út sárossá vált, és Jacinta úgy döntött, leül a zuhogó esőben.

Már percek óta káromkodtam, amikor Inés lejött, a fülébe suttogta, és az öszvér felkelt.

– Mit mondott neki?

– Semmi illendő a lányod előtt.

Amikor megérkeztünk El Mezquitébe, a patak túl gyorsan emelkedett ahhoz, hogy újra átkeljünk rajta. Inésnek hátra kellett maradnia.

Vacsora közben Lucia odavitte neki a mézet.

– Csak akkor vesszük elő, ha látogatóink vannak.

– Nem vagyok látogató. Csak arra várok, hogy a víz visszahúzódjon.

– Pontosan erről szól egy látogatás.

Inés végül elfogadta a mézet.

Ez a jelenet olyasmit érzett bennem, amit évek óta kerültem: a ház kevésbé tűnt üresnek.

Hajnali 2:13-kor egy zajra ébredtem az eső alatt.

Elmentem.

A karám láncát elvágták.

Három ökör hiányzott.

Aztán lépteket hallottam.

Inés készenlétben tartott Winchesterrel a pajta mögött jelent meg.

Leguggolt a sár mellé, és rávilágított egy lábnyomra.

– Ma este ezt nem tették.

—Honnan tudod?

„A lábnyom itt volt az eső előtt. Valaki napok óta figyelte.”

Végigsétáltunk a keleti kerítés mentén, és még két vágást találtunk, olyan helyeken, ahol alig látszottak.

Nem viharkár volt.

Valaki úgy festette be a ranchomat, hogy elhagyatottnak, rosszul kezeltnek és kudarcra ítéltnek tűnjön.

Amikor visszaértünk, átázva, elmeséltem neki, mit mondott Mauro.

Inés a levágott láncra nézett.

– Nem akarnak tőle ellopni három állatot, Gabriel.

– Szóval, mit akarnak?

Felnézett.

– Hogy pontosan azt tedd, amit elvárnak tőled.

— És mi az?

Az arckifejezése megváltozott.

Mintha már átéltem volna azt a történetet.

– Mindent elveszíteni.

Még mindig azon tűnődöm, te mit tettél volna; kommenteltél, megosztottad volna és kerested volna a 2. részt, mert az az este még csak most kezdődött.

2. RÉSZ
Másnap reggel hét kaszált találtunk a kerítés mentén elszórva. Inés úgy olvasta ki a terepet, ahogy én a saját szarvasmarháim bélyegét.

A mezőgazdasági munkásaim, Tomás és Julián, visszatértek, amikor a víz visszahúzódott. Nem rejtették véka alá bosszúságukat, amikor egy puskával a kezében lévő nőt fedeztek fel, aki mellettünk dolgozott.

Julian még azt is motyogta, hogy ez nem egy nőnek való munka.

Inés nem vitatkozott.

Dél előtt már mutattam neki egy erősebb módszert a drót javítására.

Julian végül csendben lemásolta.

Felajánlottam neki egy ideiglenes fizetést.

– Ugyanannyit fizetek neki, mint nekik.

– Fizess többet.