-Mert?

– Mert megtaláltam a 7 vágást.

Ezzel nem tudtam vitatkozni vele.

A következő napokban külföldi lábnyomokat fedeztünk fel, olyan területeket, ahol ideiglenesen szarvasmarhákat tartottak fogva, és jeleket arra, hogy valaki hónapok óta belépett El Mezquite-be.

Aztán találtunk egy sárga szalagot egy elveszett ökör nyakára kötve.

Inés mozdulatlan maradt.

– Vidd el azt.

– Ismered őt?

Több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Apámnak volt egy ranchja Durangóban.

Azt mesélte, hogy amikor Lucia korú volt, több üzletember is megpróbálta megvenni a családja földjét, mert azon állandó forrás volt. Az apja azonban nem volt hajlandó.

Aztán kezdődtek a problémák.

Vágd ki a kerítéseket.

Eltűnt szarvasmarhák.

Áthelyezett határjelek.

És sárga szalagok, állatokhoz és oszlopokhoz kötve.

„Apám fegyverrel válaszolt” – mondta. „Pontosan erre számítottak. Erőszakos emberként jelentették fel, majd olyan adósságok és dokumentumok jelentek meg, amelyeket soha nem írt alá. Kevesebb mint 90 nap alatt mindent elvesztettünk.”

— Mi lett vele?

–Hat évvel később meghalt. Soha nem hagyta abba a küzdelmet valami ellen, amiben senki sem akart hinni.

Végre megértettem, miért utazott Inés azzal a Winchesterrel.

Három nappal később Don Fausto személyesen érkezett meg.

Jobban volt öltözve, mint amilyennek bárkinek lennie kellett volna egy karámlátogatáshoz, és azzal az udvariassággal beszélt, amit némelyik férfi fenyegetésként használ.

– Add el nekem a patak melletti földet, Gabriel. A házat megtarthatod, és annyi földet, amennyi 200 szarvasmarha számára elegendő.

– Nem eladó.

– Egyedül vagy, egy kislánynyal és egy farmdal, amitől elveszíted a szarvasmarháidat. Ne keverd össze a büszkeséget az intelligenciával.

Aztán megjelent Inés.

Fausto ránézett, és lassan kimondta a vezetéknevét.

– Cárdenas?

Egy pillanatra úgy tűnt, felismeri.

Aztán elmosolyodott.

– Gondolj bele, Gabriel. Vannak könnyű és fájdalmas módjai egy vagyon elvesztésének.

Amikor elment, Inés így szólt:

Aggódik.

– Egészen nyugodtnak tűnt.

– Ezért jött el ő maga. Valaminek határideje van.

Azon az estén átnéztük az írásaimat.

Egyjegyű eltérést találtunk az eredeti forgalmi engedélyemen szereplő csomagszám és egy 18 hónappal ezelőtt kiállított bizonylat között.

Másnap reggel 37 szarvasmarha tűnt el.

Felvettem az övemet a revolverrel.

Inés elállta az ajtót.

-Nem.

-Tézis.

– Azt akarják, hogy felfegyverkezve lovagoljak Faust földjeire.

– Ők az én állataim.

– És Lucía a lánya. Ha megölik vagy bebörtönzik, mi lesz vele?

Lucia a lépcsőről hálóingben figyelt minket.

Levettem a fegyveremet.

Követjük a nyomokat.

Először Fausto birtokai felé tartottak, de aztán egy régi bányászút felé fordultak.

Ott találtuk a 37 bezárt és tökéletesen táplált szarvasmarhát.

Nem akarták ellopni őket.

El akarták rejteni őket.

Egy régi raktárban dokumentumok voltak egy kő alatt.

Én az elsőt választottam.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Ez egy okirat volt, amellyel állítólag átengedtem a patak földjeit egy Faustóhoz kapcsolódó cégnek.

Rajta volt a nevem.

Rajta volt az aláírásom.

Közjegyzői pecséttel volt ellátva.

És 4 nap múlva lépne hatályba.

– Ezt sosem írtam alá.

-Tudom.

Az alábbiakban más ingatlanokra vonatkozó okiratokat találunk.

Inés elvett egyet.

Az arca elvesztette minden színét.

Ez volt az apja régi durangói ranchának a neve.

Ugyanaz, akit a családja elveszített.

Az egyik sarokban egy apró tintanyom volt, ugyanolyan, mint ami a hamisított kézírásomon szerepelt.

Inés megragadta a papírt.

– Gábriel… ugyanolyanok.

-Ki az?

Ősi dühvel teli szemekkel nézett rám.

– Azok az emberek, akik elpusztították az apámat, megpróbálják elvenni tőle El Mezquite-t.

És akkor megláttuk a dátumot.

Már csak 4 napunk volt hátra, mielőtt jogilag megszűnt volna a saját földem az enyém lenni.

3. RÉSZ
Visszatértünk a ranchra, Inés egyik ingébe csavarva a dokumentumokat. Nem tudtam kiverni a fejemből Lucíát. A 10 évét. A táblát, amit egy soha meg nem érkezett nőnek készítettem. Arról, hogy azt hittem, a kötelességem nem más, mint menedéket, élelmet és iskoláztatást biztosítani neki.

Most már megértette, hogy otthagyhatja őt egy olyan háborúval is, amire soha nem vágyott.

Minden megtalált dokumentumon ugyanaz a kis kézírásos jel volt.

Ez azt jelentette, hogy valaki párhuzamos nyilvántartást vezetett.

Elmentünk Santa Rosalíába, és megkerestük Esteban Orozcót, a Nyilvános Nyilvántartás egyik alkalmazottját, aki több dokumentumomat is feldolgozta.

Amikor megmutatták neki a hamisított írást, elsápadt.

– Érvényes – mormolta.

– Nem írtam alá.

Inés mellé tette apja régi címét.

—Ugyanaz a márka jelenik meg itt.

Esteban abbahagyta a színlelést.

Bevallotta, hogy 14 éven át olyan tranzakciókat rögzített, amelyekről tudta, hogy csalárdak. Nem ő maga hamisította az aláírásokat, de előre elkészített dokumentumokat kapott, és engedelmeskedett, mert félt a művelet mögött álló emberektől.

„Másolatokat tartottam meg” – ismerte el. „Dátumok, nevek, összegek, ingatlanok. Minden.”

– Szükségünk van ezekre a feljegyzésekre.

– Ha rájönnek, hogy beszéltem, megölnek.

Luciára gondoltam.

– Ha hallgatsz, talán egy hónapon belül egy újabb család pusztul el.

Esteban lehunyta a szemét.

Beleegyezett, hogy még aznap este leszállít nekünk egy dobozt egy pajtába.

Mire megérkeztünk, a doboz már nem volt nálunk.

Percekkel később tüzet láttunk a panzió közelében, ahol Esteban lakott.

Valaki tüzet gyújtott és átkutatta a szobáját.

Esteban eltűnt.

Sárga szalagot hagytak az ablakon.

Egy pillanatra azt hittem, veszítettünk.

De másnap Rogelio Téllez, a Fausto egykori alkalmazottja megjelent a farmunkon.