1. RÉSZ
A lány egy medállal jelent meg a tanyán, amelyet a tulajdonos 14 évvel korábban adott az egyetlen nőnek, akiről azt hitte, hogy örökre elveszítette.

Aurelio Salgado a Lagos de Moreno közelében található La Esperanza tanya folyosója alatt volt, és egy gyeplőt javított, amikor fia, Mateo egy ütött-kopott szekeret hajtott.

– Apa, hoztam neked két problémát, és talán egy feleséget is.

Aurelio felemelte a fejét, hogy leszidja, de mozdulatlan maradt. A szekér mellett Clara Navarro állt, az egykori lovas lánya, akit szeretett, amíg levelet nem kapott, amelyben azt állította, hogy megszökött egy másik férfival.

Clara egy pillanatig sem vett levegőt.

—Don Aurelio.

Ez az „ajándék” jobban fájt, mint bármilyen sértés.

Mellette egy nyolcéves kislány tartott egy faládát. A nyakában lógó ezüstmedálon a San Juan-i Szűzanya apró képe díszelgett. Aurelio felismerte, mert ő maga vette.

Az emlék visszatért. Évekkel korábban Don Rogelio felfedezte a kapcsolatukat, és „szeszélyesnek” nevezte Clarát, mert egy munkás lánya volt. Aurelio megesküdött neki, hogy ha valaha összeházasodnak, Clarát fogja bevenni a főbejáraton. Az apja azt válaszolta, hogy inkább elveszít egy fiút, mint hogy a Salgado nevet egy föld nélküli családdal keverje. Röviddel ezután Aurelio határvitába indult. Mire visszatért, Clara eltűnt, és a levél már várta.

Mateo, mit sem törődve a csenddel, elmagyarázta, hogy Clarát és Inést az úton találta. Egy kerék eltört, és vihar közeledett a dombok felől.

– Csak ma este leszünk itt. Holnap visszajövünk.

– Azzal a kerékkel még a faluba sem jutnak el.

– Nincs szükségem alamizsnára.

Mielőtt Aurelio válaszolhatott volna, egy munkás kirohant a karámból.

– Főnök, a gesztenyebarna borjú megint elesett.

Klára azonnal megfordult.

– Mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára ittál?

Percekkel később az állat mellett térdelt, az ínyét és a hasát vizsgálgatta. Megparancsolta nekik, hogy ne erőltessék az emelgetését, sós vizet és egy takarót kért. Apjától tanulta meg, hogyan kell gondoskodni a lovakról és a szarvasmarhákról, és egyértelmű volt, hogy ezzel nem kell dicsekednie.

Alkonyatkor a borjú felállt.

Aurelio csendben figyelte. A 19 éves lány, akire emlékezett, eltűnt. Előtte egy nő állt, akit a szükség megkeményített.

– Maradj és dolgozz, amíg megjavítja a kocsit.

Clara csak azért egyezett bele, mert Inés kimerült volt.

Vacsora közben Mateo percről percre beszélt. Elmesélte, hogyan halt meg az édesanyja, Elena három évvel korábban, és hogyan tudott az apja 40 szarvasmarhát elcserélni hiba nélkül, de mindenben szörnyű volt, még a babban is.

Inés hallatszott ki az este első nevetéséből.

Aztán lehajolt, hogy felvegyen egy tortillát, és a medál kipattant a blúzából.

Aurelio elsápadt.

Klára azonnal elrejtette.

Később a ciszterna mellett találta meg.

– Ki volt Inés apja?

—Tomás Navarro. A férjem.

-Hol van?

Klára lesütötte a tekintetét.

– Hároméves korában meghalt egy építkezésen.

Aurelio nem kérdezett többet. Azon az estén kinyitott egy fiókot, amit évek óta került. Bent volt a levél, ami tönkretette az ifjúságát. Azt írta, hogy Clara nem akar tovább várni egy olyan férfira, aki képtelen kiállni a családja előtt, hogy talált valakit, aki biztonságot nyújthat neki, és hogy Clara ne keresse őt.

Hajnalban elvitte Clarát.

Egyszer elolvasta. Aztán még egyszer.

– Ezt sosem írtam.

Aurelio érezte, ahogy a padló eltűnik.

– Rajta van a kézírásod.

– Utánozva. Nézd meg a vezetékneved. Én mindig így írtam az „S” betűt.

Másfajta ecsetvonást mutatott neki.

Clara elmagyarázta, hogy amikor Aurelio Guadalajarába utazott, apja, Don Rogelio, kiutasította Clarát és apját La Esperanzából. Később azt mondták nekik, hogy Aurelio úgy döntött, hogy engedelmeskedik a családjának. Clara hónapokig várt levelekre, de soha nem érkezett meg egy sem.

– 7-et küldtem – mormolta.

Mindketten ugyanarra a férfira emlékeztek: Severiano Ríosra, aki akkoriban Don Rogelio segédje volt, most pedig a ranch vezetője. Ő kapta meg a postát.

Aurelio alig győzte kimondani a nevét, amikor Inés megjelent az ajtóban, ujjai között szorongató medállal.

– Anya, a faluban azt mondták, hogy hasonlítok rá.

Klára elsápadt.

– Ezt ne itt kérdezd.

De a lány egyenesen Aureliora nézett.

– Akkor mondd el, miért viselem a medált, amit tőle kaptál.

És Clara hallgatása annyira rémisztő volt, hogy Aurelio rájött, hogy a hamis levél nem a legnagyobb titok, ami vele tért vissza.

Ha te lennél Aurelio, követelnéd az igazságot, vagy várnál? Mondd el a véleményed, és a 2. részt keresd meg a kommentekben, mert a legrosszabb még hátravan.

2. RÉSZ
Clara becsukta a hálószoba ajtaját, és letérdelt Inés elé.

– Aurelio nem az apád. Az apád Tomás volt. Ő ölelt át téged, amikor megszülettél, bölcsőt csinált neked, és szeretett téged az utolsó napig.

– Akkor miért van nálad az érme?

Klárának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert mielőtt találkoztam az apáddal, nagyon szerettem Aureliot.

Inés sírt, nem féltékenységből vagy dühből, hanem attól való félelmében, hogy Tomás emléke elhalványul. Clara addig ölelte, amíg el nem aludt.

Másnap reggel Aureliot kereste a fészerben.

– Amikor kirúgtak a La Esperanzából, terhes voltam.

Egy asztalnak támaszkodott.

-Ágnes?

-Nem. Inés Tomás lánya.

Klára nyelt egyet.

–Egy lány volt. Luznak hívták.