Aurelio lélegzete elállt.

Clara elmesélte, hogy Luz hónapokkal azután született, hogy elhagyták a ranchot. Mindössze négy hónapig élt. Egy fertőzés bonyolulttá vált, és hajnal előtt meghalt anyja karjaiban, miközben a nagyapja orvost keresett.

– Neki is olyan szemöldöke volt, mint neked. Álmában pont úgy ráncolta a homlokát, mint te.

Aurelio eltakarta az arcát. Volt egy lánya, elvesztette, és 14 évig még a nevét sem tudta.

-Hol van?

– Egy guadalajarai temetőben.

– Menni akarok.

Clara bólintott. Aztán elmagyarázta, hogy a medál Luznál volt a betegsége alatt. Évekkel később Inésnek adta emlékül a család egy olyan tagjáról, akinek a kilétét sosem tudta megmagyarázni.

A fájdalom megváltoztatott valamit köztük. Már nem egy régi szerelmen vitatkoztak. Egy hazugság súlyát látták.

Azokban a napokban Mateo és Inés is elválaszthatatlanok lettek. Mateo megtanította neki a kancák nevét, és a lány kijavított minden túlzást, amit Clarával tett a kalandjairól. Egyik délután Mateo megtalálta Clarát, aki tortillákat készített, és mesélt neki Elenáról, az anyjáról. Elmesélte, hogyan aludt Aurelio az ágya mellett ülve betegsége utolsó hónapjaiban.

– Vajon apám még akkor is szeretheti őt, ha meghalt?

-Természetesen.

– És szerethet-e másvalakit is?

Clara mozdulatlanul hagyta a tortillát a kezében.

-A szív nem töröl ki egy embert, hogy helyet adjon egy másiknak.

Mateo úgy mosolygott, mintha megerősített volna valamit, amit már amúgy is gyanított. Clara most először érezte úgy, hogy a ház kezd otthonosnak tűnni, és ez jobban megijesztette, mint a pletykák.

Severiano eközben egyre idegesebb lett. Clara felfedezte, hogy a számlákon 12 üveg fertőtlenítőszer szerepelt, amelyeket az állatoknak vásároltak, pedig csak 5 volt belőle. A kifizetettként feltüntetett kötszerek és takarmány is hiányzott.

– Azért jöttél ide, hogy állatokat gyógyíts, nem pedig azért, hogy könyveket értékelj.

– Amikor 12-t kérnek el, és 5-öt szállítanak ki, akkor állatokról is gondoskodom.

Ugyanazon a héten elkezdődtek a pletykák. A piacon Clarát „az özvegynek nevezték, aki a főnökért jött vissza”, és azt mondták, hogy Inésnek Salgado szeme van. Aurelio összegyűjtötte a munkásait.

– Clarát azért fizetik, mert tudja, hogyan kell elvégezni egy szükséges munkát. Aki az életéről akar beszélni, az tegye a farmomon kívül. És hagyja békén a lányát.

Severiano közbelépett.

– Főnök, az ilyen védelme csak ront a pletykán.

– Jobban szeretem a pletykát, mint a gyávaságot.

Azon az éjszakán egy vihar megijesztett egy lovat, amely áttörte a kerítést és berontott az udvarra. Inés megdermedt. Aurelio közé és az állat közé állt, amíg a munkások el nem vezették.

A lány remegve ölelte át.

-Apu…

Mindenki lefagyott.

Aurelio sem mosolygott, sem nem használta ki a hibát.

– Nem kell bocsánatot kérned, ha félsz.

Clara látta a gesztust, és kénytelen volt ellépni, hogy sírjon.

Három nappal később Mateo és Inés egy régi bőröndöt találtak néhány zsák mögött egy raktárban. Rajta Don Rogelio monogramja volt. Aurelio feltörte a lakatot.

Benne volt a 7 levél, amit Clarának küldött.

Volt egy apja által aláírt parancs is: Severiano fizessen a Navarro családnak a ranch elhagyásáért és a fiatalemberek közötti levelezés megakadályozásáért. A nyugtán az állt, hogy Severiano sokkal kisebb összeget adott át, a többit pedig megtartotta.

Aztán módosított állatnyilvántartások, duplikált vásárlások, és a háttérben egy összehajtott papírlap jelent meg.

Klára nyitotta ki.

Ez a levél tervezete volt, amit állítólag ő írt.

– Ő hamisította.

Aurelio először apja aláírására, majd Severiano vázlatára nézett.

– Holnap mindent beviszek az ügyészségre.

– Átadod apád holmiját is?

-Minden.

Nem látták az ajtó mögötti árnyékot.

Nem sokkal éjfél előtt Mateo füstszagra ébredt. A raktár lángokban állt. A munkások vödrökkel rohantak, míg Severiano lóháton menekült el.

Aurelio már éppen üldözőbe vette volna, amikor Clara felkiáltott:

– A gyerekek!

Inés a tűz felé rohant, hogy megmentse a dobozt, amiben Tomás emlékeit tartotta. Mateo követte.

Aurelio a kapura nézett, amelyen keresztül Severiano menekült, majd a lángokra.

Nem habozott.

Belépett.

3. RÉSZ
Füst töltötte be a La Esperanza oldalsó folyosóját. Aurelio leguggolva közeledett, míg meg nem hallotta Mateo köhögését egy ajtó mögött.

-Apu!

A földön találta a gyereket.

– Hol van Inés?

– Elvesztettem őt. Vissza kell mennem.

– Először te menj ki.

– De miattam került be.

Aurelio megragadta a vállát.

–Az élve megúszni nem jelenti azt, hogy senkit is elhagysz.

Kivitte a teraszra, és anélkül, hogy meghallgatta volna a tiltakozást, visszatért. A másik végén Clara már bement a füstbe, vizes kendővel a szája előtt.

Inést néhány hordó mögött kuporgva találta, a faládát ölelve.

– Anya! Nem akartam, hogy apa holmijai elégjenek.

Clara úgy érezte, mintha összetörne a mellkasa.

– Semmi sem ér többet benned belül, mint te magad.

Amikor megpróbáltak elmenni, a tető egy része beomlott és elállta az útjukat. Inés sikoltozni kezdett.

– Nézz rám. Ne a tűzbe nézz.

Clara meglátott egy magas ablakot, de nem tudta egyedül felvinni oda a lányt.

Aztán Aurelio megjelent a füstön keresztül.

– Klára!

Együtt felemelték Inést a nyíláshoz. Egy munkás érte kint. Clara mászott fel utána, Aurelio pedig kijutott másodpercekkel azelőtt, hogy egy újabb gerenda hullott volna a földre.