– A sétaidő folytatódik – mondta Laura, és a hangja halkan, mégis kristálytisztán visszhangzott a szögesdróttal koronázott betonfalak között. – Mindenki a helyére. Most.

A rabok nem mozdultak azonnal; a sokk még ott lebegett a fejük felett. De aztán az egyik sarokban egy fémtálca csattant, valaki hátrált egy lépést, és a falka ösztönösen engedelmeskedett. Rácz Tamás némán, lehajtott fejjel indult el a húzódzkodó rudak felé. Nem nézett a társaira. Tudta, hogy a börtön hierarchiájának legfelső csúcsáról egyetlen másodperc alatt zuhant a mélybe.

A kerítés mellett álló fegyőrök – akik korábban a gumibotjaikat szorongatva készültek a legrosszabbra – némán engedték le a kezüket. Kovács főtörzsőrmester, a műszakvezető, aki húsz éve szolgált a fegyházban, hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Ki ez a nő? – suttogta a mellette álló fiatal őrnek. – A vezérkar nem mondott róla semmit, csak annyit, hogy átvezényelték…

– Nagy Laura százados – válaszolta a másik halkan. – De a papírjai szerint nem a büntetés-végrehajtástól jött. Katonai rendészet. Különleges műveleti ezred.

2. Fejezet: A parancsnoki iroda és a múlt árnyai

Alig egy órával a sétaidő letelte után Laura a börtönparancsnok, Bánhegyi ezredes irodájában állt. Az ezredes a biztonsági kamerák felvételeit nézte vissza a monitoron: a lassított felvételen tökéletesen kirajzolódott a mozdulat.

Nem egyszerű önvédelem volt. Amikor Rácz megérintette a vállát, Laura nem hátrafelé lépett; belépett a férfi súlypontja alá, a bal kezével elkapta a csuklóját, az alkarjával a könyökhajlatra nehezedett, a jobb lábával pedig egyetlen milliméteres pontossággal akasztotta ki az óriás támasztó lábát. A biomechanika tiszta művészete: Rácz saját lendülete és tömege végezte el a pusztítást.

Bánhegyi leállította a videót, és felnézett a nőre.
– Százados… vagyis itt, nálunk: felügyelőnő. Tudja, mekkora kockázatot vállalt? Ha az a technika egyetlen centivel elcsúszik, Rácz összeroppantja a bordáit, és most lázadás van a B-szárnyban.

– Nem csúszott el, ezredes úr – felelte Laura merev vigyázzállásban. – A mozdulatot tizenkétezer alkalommal gyakoroltam a kiképzésen. Rácz a fizikai fölényében bízott, de a teste lassú, a reakcióideje pedig a szteroidok és a börtönrutin miatt tompa. Nem volt kockázat.

Bánhegyi fáradtan hátradőlt a bőrkarosszékben.
– A minisztérium azt kérte, biztosítsak magának szabad kezet. Azt mondták, maga a legjobb, amit a fegyveres erők fel tudnak mutatni. De nem mondták el a lényeget. Miért jött ide, Laura? Egy olyan tiszt, aki három afganisztáni bevetést vezetett a különlegeseknél, nem jön egy szigorított fegyházba körletfelügyelőnek csak úgy, unalmából.

Laura tekintete egyetlen pillanatra elsötétült. A szemei mélyén felvillant egy régi, eltemetett fájdalom.
– Az apám miatt vagyok itt, ezredes úr.

Bánhegyi arca megrándult.
– Nagy Károly ezredes… az elődöm.

– Két éve halt meg ebben az épületben – mondta Laura, és a hangja jéghideggé vált. – A hivatalos jelentés szerint szívinfarktus végzett vele az éjszakai műszak alatt. De én láttam a boncolási jegyzőkönyv másolatát. Olyan szintetikus digitoxint találtak a vérében, ami a természetben nem fordul elő, és szívleállást imitál. Valaki megölte őt, mert túl közel került a börtönön belül működő kábítószer- és fegyverhálózathoz. És én addig nem megyek el innen, amíg a felelősök meg nem fizetnek érte.

A parancsnok sokáig hallgatott. Tudta, hogy a nőnek igaza van. A börtön falai között egy láthatatlan, mérgező hálózat működött, amelyet még az őrség legfelsőbb szintjeiről is védtek.

– Legyen óvatos, Laura – mondta végül Bánhegyi csendesen. – Ma reggel megsemmisítette Ráczot. De Rácz csak egy paraszt a sakktáblán. A király nem a betonudvaron sétál. Ő a 4-es szektorban ül, és sokkal veszélyesebb, mint bárki, akivel a háborúban találkozott.

3. Fejezet: A 4-es szektor ura

A 4-es szektor a magánzárkák és a kiemelt kockázatú rabok birodalma volt. Itt töltötte huszonöt éves büntetését Kozma Viktor, az alvilág egykori logisztikai zsenije. Kozma nem volt kigyúrt; ötvenes éveiben járó, vékony, őszülő halántékú férfi volt, aki elegáns olvasószemüveget hordott, és a napjait könyvek és sakkjátszmák mellett töltötte a cellájában.

De a látszat csalt. Kozma egyetlen suttogásával embereket öltek meg a külvilágban. A börtönőrök fele a zsebében volt: dohányt, telefonokat, prémium ételeket és szintetikus drogokat csempésztek be neki.

Délután a cellája rácsa előtt megjelent Rácz Tamás, kísérő nélkül. A belső folyosón a kamerák éppen „karbantartás” miatt sötétek voltak.

– Lejárattál minket, Tamás – mondta Kozma halkan, miközben egy fehér parasztot tolt előre a sakktáblán. Fel sem nézett a könyvéből. – A fiúk a C-szárnyban már nevetnek. Azt beszélik, a falka vezérét egy kislány terítette le a sárba. Ha az emberek nem félnek tőled, nem fizetik a védelmi pénzt. És ha nem fizetnek, én sem tudom fenntartani a kényelmünket.

Rácz öklei megfeszültek.
– Nem normális az a nő, Kozma. Nem úgy mozdult, mint egy zsaru. Mint egy gép. Meg sem tudtam fogni.

Kozma lassan levette a szemüvegét, és a jéghideg, szürke szemeivel a megvert óriásra nézett.
– Nem érdekel a fizikája. Ma éjjel a 3-as műszakban áramszünet lesz a déli folyosón. Molnár hadnagy gondoskodik róla, hogy a vészkapuk tíz percre nyitva maradjanak. Magaddal viszed négy emberedet. Nem akarom, hogy holnap reggel felvegye a szolgálatot. Érthető voltam?